Keresés ebben a blogban

2014. december 18., csütörtök

Béke szigete

Hűvös domboldalon, magas fák alatt elegáns, egyszerű, öreg ház áll.


Bár a mai képen - és gondolom, az ottlakók kedvén is - sokat ront a ház előtt éktelenkedő, ocsmány konténer, azért ami szép, az szép. A villa biztos, hogy második világháború előtti, ha nem is sokkal, és  – csoda – elkerülte a XX. század második felének fizikai és ízlésbeli rombolása. Érintetlen elegancia. Ritka. A környék az 1930-as években kezdett beépülni, jellegzetes, terméskő falakkal fogták meg az agyagos domboldalakat, falazták a környékbeli villák pince-alagsori szintjeit.


A mai címén Tájék utca 1. a „Sashegy Dűlőn” kapott építési engedélyt 1941 június 26-án. A tervező Csemegi József, róla azt lehet tudni, hogy az ő tervei szerint újították fel a Várnegyed Mária Magdaléna templomának csonkán maradt tornyát a 1950 és 1952 között. A templom maga kevésbé sérült, mint a Mátyás templom, felújítását azonban Rákosi elvtárs nem engedélyezte, mondván, túl sok templom áll Budán. Amit a háború meghagyott, Rákosi személyes utasítására rombolták le.

A békés, sashegyi villa megrendelője bizonyos Oláh Andor, kinek foglalkozása a rejtélyes „magántisztviselő”, mi később, a viharos, magántulajdont üldöző kommunizmus idején sem szúrt szemet. Az első engedélyek 4 szoba-hall-cselédszoba-loggia – garázs-lakókert együttesére szóltak, némi utólagos átalakítással 1943-ban.


Az építkezés elhúzódhatott, a lakhatási engedélyt szegény tulajdonosok csak 1944 nyarán kapták meg, így kevés idejük adatott meseszép családi házuk és kertjük élvezésére.
A történet meglepetése ott kezdődik, hogy az 1948-as, 51-es, majd 1963-as, akkoriban már Meredek utca 48-ra szóló, háborús károk felújítására, illetve át-és leválasztásokra kért és kapott engedélyek a békebeli negyvenes évek építtetőjének nevére szólnak, ami nagyjából példátlan, vagy legalábbis rendkívül szerencsés ritkaság a vad, később szelidülő kommunizmus Budapestjén. Ugyan a társbérlet rémálma – az átalakításokból ítélve – nem kerülte el az itt lakókat, legalább földönfutóvá nem kellett válniuk, amiért szép otthont építettek családjuknak. A nyolcvanas-kilencvenes évek hullámpala - barnatető - kutyaólablak- műanyag rohama is elkerülte a házat.

A villa áll, ugyanolyan szép, mint az eredeti terveken, árnyékban, a domboldalról csodálja a várost. A bejárat fölött kis szobor látszik. Talán védőszent? Úgy tűnik…..

2014. december 7., vasárnap

Szürke eminenciás

Ahogy az ember araszol a dugóban így Karácsony felé, de még nincs teljesen leszáradva agyilag,
és nyitva tartja szemét a szépre, a szürke pesti (esetünkben budai) télben elhanyagolt, kosszal
álcázott, feledésre ítélt kincsekre lelhet.

Ilyen például a szépségéről nem, eleganciájáról még kevésbé híres, cserében rendkívül
forgalmas újbudai Október huszonharmadika út 17-es száma. Az Allé bevásárló-központ felé ha
megy a karácsonyi őrülettől elcsigázott pesti polgár mondjuk Budaörs felől, a
célhodállyal szemközti oldalon, ötvenes években épült, lélektelen kockaházak között megbújó,
hullámos homlokzatra lehet figyelmes. Hopp, ez mi?  Itt maradt a régi polgári világ egy szürke
(szó szerint) eminenciása. Valahogy megúszta a háborút, és mint az a felújítási
jegyzőkönyvekből kitűnik, 1948-ban még nem volt divat az öncélú rombolás, igyekeztek
konzerválni a megmaradt minőséget, sőt reprodukálni azt.
Szóval van ám itt egy szép ház is.

Emeletenként 2-2 félköríves. műkő borítású terasz keretezi a szintén ívelt alakú középső szobákat, ettől
lendületes, hullámzó homlokzat tér el a közvetlen szomszédság nem túl fantáziadús arculatától.
1941. május 24-én kapott engedélyt bizonyos „nagyságos Asztalos László úr és birtoktársai”,
hogy Kudelka György és Simó György építészekkel 5 emeletes bérházat építtessen, emeletenként
3 lakással, egy nagyobb, és két kisebb alapterületűről szólnak az eredeti tervek.

Az utókor számára megmosolyogtató kitételek olvashatók az építési engedélyen: „…az utcai
garzonlakások előszobáit főzőfülkének használni nem szabad, mert a lépcsőházba tóduló
konyhagőz és szag az összes lakók érdekét sértené” - vagyis a zárt, társasházi lépcsőházak
mindenkori reménytelen kajaszaga is a szocializmus vívmánya. Az 1941-es építéskor Wertheim
gyártmányú felvonó beépítésére kap engedélyt a tulajdonos, amin azonban „kizárólag

vizsgázott kezelő kísérete mellett szabad közlekedni”.
A háborús „romtalanítási jegyzőkönyvek” 9 lakásról tesznek említést: 3db 2 szoba hallos, 2db 1
szoba hallos, és 4 garzonlakás sérült meg. Viszont megmaradtak – csoda – a mellékhelységek
márványmozaik burkolatai, a tölgyfaparketta is helyenként javítható maradt, mikből sejthető a
kivitelezés eredeti színvonala. Minden lakásban modern, süllyesztett fürdőkád, „fayance” mosdó,
mosogató és WC, és fatüzeléses cserépkályha épült újjá a háború után.
Vagyis van itt egy szép, de mára szürkévé, kopottá szomorodott hajdan elegáns, városi bérház. Nincs feltűnően ramaty állapotban, csak olyan arctalan, egyenszürke. A belső igényesség biztosan tükrőzödött eredeti külsején, ez ma hiányzik. Akkor épült, amikor egy modern, igényes polgári réteg virágzott Budapesten, szolgált bérlőként használni a rég letűnt, világháború előtti minőség és ízlés együttes építményeit.

Ma simán elmegyünk mellette, pedig érdemes felnézni, jobban szemügyre venni, mint szinte bármit Budapesten, az elszürkült, de mesélő házak városában.