Keresés ebben a blogban

2014. december 18., csütörtök

Béke szigete

Hűvös domboldalon, magas fák alatt elegáns, egyszerű, öreg ház áll.


Bár a mai képen - és gondolom, az ottlakók kedvén is - sokat ront a ház előtt éktelenkedő, ocsmány konténer, azért ami szép, az szép. A villa biztos, hogy második világháború előtti, ha nem is sokkal, és  – csoda – elkerülte a XX. század második felének fizikai és ízlésbeli rombolása. Érintetlen elegancia. Ritka. A környék az 1930-as években kezdett beépülni, jellegzetes, terméskő falakkal fogták meg az agyagos domboldalakat, falazták a környékbeli villák pince-alagsori szintjeit.


A mai címén Tájék utca 1. a „Sashegy Dűlőn” kapott építési engedélyt 1941 június 26-án. A tervező Csemegi József, róla azt lehet tudni, hogy az ő tervei szerint újították fel a Várnegyed Mária Magdaléna templomának csonkán maradt tornyát a 1950 és 1952 között. A templom maga kevésbé sérült, mint a Mátyás templom, felújítását azonban Rákosi elvtárs nem engedélyezte, mondván, túl sok templom áll Budán. Amit a háború meghagyott, Rákosi személyes utasítására rombolták le.

A békés, sashegyi villa megrendelője bizonyos Oláh Andor, kinek foglalkozása a rejtélyes „magántisztviselő”, mi később, a viharos, magántulajdont üldöző kommunizmus idején sem szúrt szemet. Az első engedélyek 4 szoba-hall-cselédszoba-loggia – garázs-lakókert együttesére szóltak, némi utólagos átalakítással 1943-ban.


Az építkezés elhúzódhatott, a lakhatási engedélyt szegény tulajdonosok csak 1944 nyarán kapták meg, így kevés idejük adatott meseszép családi házuk és kertjük élvezésére.
A történet meglepetése ott kezdődik, hogy az 1948-as, 51-es, majd 1963-as, akkoriban már Meredek utca 48-ra szóló, háborús károk felújítására, illetve át-és leválasztásokra kért és kapott engedélyek a békebeli negyvenes évek építtetőjének nevére szólnak, ami nagyjából példátlan, vagy legalábbis rendkívül szerencsés ritkaság a vad, később szelidülő kommunizmus Budapestjén. Ugyan a társbérlet rémálma – az átalakításokból ítélve – nem kerülte el az itt lakókat, legalább földönfutóvá nem kellett válniuk, amiért szép otthont építettek családjuknak. A nyolcvanas-kilencvenes évek hullámpala - barnatető - kutyaólablak- műanyag rohama is elkerülte a házat.

A villa áll, ugyanolyan szép, mint az eredeti terveken, árnyékban, a domboldalról csodálja a várost. A bejárat fölött kis szobor látszik. Talán védőszent? Úgy tűnik…..

2014. december 7., vasárnap

Szürke eminenciás

Ahogy az ember araszol a dugóban így Karácsony felé, de még nincs teljesen leszáradva agyilag,
és nyitva tartja szemét a szépre, a szürke pesti (esetünkben budai) télben elhanyagolt, kosszal
álcázott, feledésre ítélt kincsekre lelhet.

Ilyen például a szépségéről nem, eleganciájáról még kevésbé híres, cserében rendkívül
forgalmas újbudai Október huszonharmadika út 17-es száma. Az Allé bevásárló-központ felé ha
megy a karácsonyi őrülettől elcsigázott pesti polgár mondjuk Budaörs felől, a
célhodállyal szemközti oldalon, ötvenes években épült, lélektelen kockaházak között megbújó,
hullámos homlokzatra lehet figyelmes. Hopp, ez mi?  Itt maradt a régi polgári világ egy szürke
(szó szerint) eminenciása. Valahogy megúszta a háborút, és mint az a felújítási
jegyzőkönyvekből kitűnik, 1948-ban még nem volt divat az öncélú rombolás, igyekeztek
konzerválni a megmaradt minőséget, sőt reprodukálni azt.
Szóval van ám itt egy szép ház is.

Emeletenként 2-2 félköríves. műkő borítású terasz keretezi a szintén ívelt alakú középső szobákat, ettől
lendületes, hullámzó homlokzat tér el a közvetlen szomszédság nem túl fantáziadús arculatától.
1941. május 24-én kapott engedélyt bizonyos „nagyságos Asztalos László úr és birtoktársai”,
hogy Kudelka György és Simó György építészekkel 5 emeletes bérházat építtessen, emeletenként
3 lakással, egy nagyobb, és két kisebb alapterületűről szólnak az eredeti tervek.

Az utókor számára megmosolyogtató kitételek olvashatók az építési engedélyen: „…az utcai
garzonlakások előszobáit főzőfülkének használni nem szabad, mert a lépcsőházba tóduló
konyhagőz és szag az összes lakók érdekét sértené” - vagyis a zárt, társasházi lépcsőházak
mindenkori reménytelen kajaszaga is a szocializmus vívmánya. Az 1941-es építéskor Wertheim
gyártmányú felvonó beépítésére kap engedélyt a tulajdonos, amin azonban „kizárólag

vizsgázott kezelő kísérete mellett szabad közlekedni”.
A háborús „romtalanítási jegyzőkönyvek” 9 lakásról tesznek említést: 3db 2 szoba hallos, 2db 1
szoba hallos, és 4 garzonlakás sérült meg. Viszont megmaradtak – csoda – a mellékhelységek
márványmozaik burkolatai, a tölgyfaparketta is helyenként javítható maradt, mikből sejthető a
kivitelezés eredeti színvonala. Minden lakásban modern, süllyesztett fürdőkád, „fayance” mosdó,
mosogató és WC, és fatüzeléses cserépkályha épült újjá a háború után.
Vagyis van itt egy szép, de mára szürkévé, kopottá szomorodott hajdan elegáns, városi bérház. Nincs feltűnően ramaty állapotban, csak olyan arctalan, egyenszürke. A belső igényesség biztosan tükrőzödött eredeti külsején, ez ma hiányzik. Akkor épült, amikor egy modern, igényes polgári réteg virágzott Budapesten, szolgált bérlőként használni a rég letűnt, világháború előtti minőség és ízlés együttes építményeit.

Ma simán elmegyünk mellette, pedig érdemes felnézni, jobban szemügyre venni, mint szinte bármit Budapesten, az elszürkült, de mesélő házak városában.

2014. augusztus 13., szerda

Zárda kilátással


 
Van egy ház, ami Buda majdnem minden pontjáról látszik. Mögötte tornyok, kettő vasból, egy betonból. A ház erős kontrasztban mindezzel. Mérete ellenére messziről is gyönyörű. Különösen az utóbbi időben, felújíthatták, narancssárga spalettáival szépsége közelít(het) eredeti képéhez. Mi lehet, és főleg minek épült? Hogy biztosan nem mostani funkciójának, az nem kérdés.

A Szabadság-hegy tetején magasodó Rendőrtiszti Főiskola épületének stílusa nyomokban sem emlékeztet katonás lakóira.

A fogaskerekű gőzvontatású elődjének tervezője és kivitelezője, a svájci születésű Cathry Szaléz Ferenc vett itt telket valamikor az 1870-es évek táján. A budai hegyek kicsinyek a szép otthoni, svájci emlékekhez képest, szegény honvágyas mérnök úr az itteni lehetőségekhez képest a legmagasabb ponton épített házat családjának. Az örökösök 1903-ban eladták az ingatlant, az új tulajdonos az osztrák alapítású Isteni Szeretet Leányai Kongregáció apácái voltak, akik eredetileg a Cathry-villát használták kolostornak. 1924-re kicsinek bizonyult a családi ház, helyére négyszintes tömb épült, a most ismert főépület tornyos, teraszos, háború előtti verziója. Köré mintagazdaság született: konyhakert, gyümölcsös, sőt, állatokat is tartottak a zárda önellátása érdekében.

 
Az idilli állapot 1945-ig tartott, amikor a – szó szoros értelmében kimagasló - értékű ingatlanok rekvirálására szakosodó szovjet hadsereg szemet vetett a kolostorra. Az innen nyíló szemet gyönyörködtető kilátás a megszálló szemében a mindenre kiterjedő ellenőrizhetőség lehetőségét rejtette. 1950-ben végleg kidobták az apácákat, Máriabesnyőn leltek átmeneti menedékre, mielőtt bő 40 évre betiltották őket Magyarországon. 1989 óta újra léteznek, bár – természetesen – egyetlen régi ingatlanjukat sem kapták vissza.

Isten szolgálólányai helyére szabályosan az ördög költözött, pontosabban az ördögképző. 1950-1956-ig Dzerzsinszky Államvédelmi Iskola név alatt képezték a hírhedt Államvédelmi Hatóság kegyetlen pribékjeit. Civilként felmerül az emberben a kérdés, minek verőembereknek iskola a Svábhegy tetején? Mit is tanítottak? Anatómiát, hova, hogyan üssünk, ha azonnali, hova, ha késleltetett halált akarunk elérni?? Az iskolát egyébként Péter Gábor javaslatára hozták létre, egy éves kurzusokat tartottak, az előadások címét, vélhetően roppant tartalmas és érdekfeszítő témáját is ő határozta meg.

1956 után költözött a Rendőrtiszti Akadémia a hírhedt fiúk helyébe, (ha és amennyiben nem csak táblacsere történt), 1971-től ugyanezen intézmény főiskolai státuszt nyert.

A rendszerváltáskor, legalábbis hegyvidéki pletykaszinten felmerült, hogy a rend, aki hajdan felépítette a zárdát, ha lepusztítva is, de visszakapja azt, de mindez hamar lekerült a napirendről. Mégpedig azzal a magyarázattal, hogy olyan sok vasbeton objektum épült az épület köré, és főleg alá, amik ugye nehezen robbanthatóak ki onnét, civil meg ne is lássa, pláne ne birtokoljon ilyesmit.

Manapság időnként megnyitják a publikum előtt a mai Rendőrtiszti Főiskola neogótikus épületét. Ilyenkor hangzik a sóhaj, ha lenne pénz, fel lehetne újítani a hajdani kápolnát, háború óta díszteremnek álcázott, álmennyezettel fedett freskóival együtt, de hát ó borzalom, sajnos nincs rá „keret”.

Nem kellett volna tönkretenni. Elvenni, szétverni, gondos gazdáit, az apácákat elűzni. Lehetett volna a hitet megtartani, a cselédeket, vidékről városba került nincsteleneket felkaroló Isten szolgáit megbecsülni, házukat, hazájukat, hivatásukat meghagyni, még a kápolna is megmaradt volna. Freskóival, híveivel, feladatával meg biztosan. Nincstelenből akad ma is elég, sőt. Őket sikerült újratermelni az elmúlt istentelen évtizedeknek.

A kapu biztos mindig nyitva állna. Nem csak sátoros ünnepeken.

2014. március 25., kedd

A Jókai Udvar

  
 Erzsébet körút 44. Hatalmas sarokház, arányos épület. Sarkán karcsú torony, tetején mintha virágot formázna a kecses fém dísz. Az utcaszinten manapság csiricsáré boltok sora, szomorú jellegzetessége a Nagykörútnak.  A ház pont olyan szürke, mint a körúti házak többsége. Ha volt is régen, ma nem sok dísz hívja fel magára a figyelmet. Ha csak a magasan, a második emeleti terasz fölötti, rejtélyes kisfiúfej nem: kicsit mintha mosolyogna, ahogy a Dohány utca felé fordítja fejét.
 
 
 
Vajon kiről mintázták? Felette puritán felirat: Jókai Udvar. A Dohány utcai falon nagyméretű márványtábla emlékezik a ház névadó hírességéről, Jókai Mórról. A nemes gesztus az íróóriás halála évében kelt, az aláíró bizonyos Berger Leó.  Berger úr volt itt a háztulajdonos 1904-ben, továbbá kávéháztulajdonos a századfordulós Pest kávéillatú fénykorában. Ugyan nem ebben a házban, de innen nem messze, a Király utca sarkán nyílt a tágas, barátságos Berger kávéház – milyen kár, hogy az sincs meg már, nyoma sincs az arctalan körúton. A korabeli kép szerint árnyas terasz várta az itt is, a Jókai Udvarban kávézni szándékozó pesti polgárt. A Kör csendes hely lehetett: sakkozók tanyájaként, tanárok, tanítók törzshelyeként említi a szakirodalom. A házon olvasható másik tábla szerint itt alakult a Pedagógusok Országos Szervezete 1918-ban.
 
Jókai Mór 1899-ben költözött az akkor vadonatúj bérpalota második emeleti saroklakásába újdonsült felesége, az alig húszéves Nagy (Grósz) Bella családjához. A korabeli szomszédok szerint az idős írónak pokollá vált az élete a Grósz famíliával töltött 5 év alatt. A Vasárnapi Újság 1904-es száma erről nem, de az írófejedelem haláláról, és annak kapcsán a körúti lakásról részletesen számolt be.
 
 
 
 
Jókaiék nem kicsiny lakása csaknem egy teljes emeletet foglalt el: a sarkon volt a szalon, innen a Dob utca felé nyílt az író hálószobája, abból, három kisebb szoba egybenyitásával kialakított dolgozószoba, ami így 12 méter(!) hosszú lett. (Ami az ekkor szokásos 4 méteres belmagassággal számolva akkora, hogy egy mai túristabusz pont beférne.....)
 
 
A szalontól balra, az Erzsébet körút felé néző szobákban lakott Nagy Bella és családja.
Jókai utolsó telét feleségével Nizzában töltötte: 1903 novemberében utaztak el és 1904 áprilisának végén jöttek haza. A pesti tavasz súlyos sokknak bizonyult a langyos dél-francia tél után: az öreg író hamar ágynak esett. Influenza, majd tüdőgyulladás volt az orvosi verdikt.
 
 
 Háziorvosa, dr. Stricker Mór Korányi professzort hívta konzíliumra, aki Jókai megvizsgálásakor egy hírlapíró kérdésére válaszolta: „Tüdőgyulladás és 80 év – mit mondjak még?”
 
A városban hamar híre ment a Jókai betegségének. A király gróf Tisza István miniszterelnök útján tájékozódott a beteg állapotáról. Május negyedikén éjfélkor jelent meg a ház portásánál Feszty Árpád és Fesztyné Jókai Róza, aki – tőle nem szokatlan módon – hangos zokogásban tört ki a betegség súlyosságának hírére. Később – feltételezhetjük - józanítóan hathatott rá Jókainak a Vasárnapi Újság 1904. május 15-i számában nyilvánosságra hozott végrendelete. Ebben Jókai megjegyezte: mivel fogadott lánya meglehetősen sok keserűséget okozott neki életében, halála esetén összes ingó és ingatlan vagyonát és az azokból származó jövedelmet feleségére, Jókai Mórné született Grósz Bellára hagyja....
 
A nagy mesemondó elment, a bérház regényolvasó tulajdonosa szép, vörösmárvány táblát avattatott. Ami pont olyan szép, mint 100 éve lehetett.  Házát ha ma látná Berger úr, szomorú lenne. Sehol egy napernyő, egy szép üzlet, de a körútra néző ablakok sem árulkodnak boldog lakókról. A kisfiú feje ott a magasban is inkább elfordul, és úgy mosolyog….
 

2014. február 10., hétfő

Hajhálós ház

Apáczai Csere János utca. Félúton az Intercontinentál szálloda és a Vigadó közt, a Dunaparttól pár méterre évek óta csodálok egy hálóval fedett, gyanúsan gyönyörű, de mindenképpen jobb sorsra érdemes palotát. Ennél értékesebb telek kevés lehet Pesten, ezért abszurd, miért, hogyan tud évek, ha nem évtizedek óta töküresen állni. Zöld hálóban, ha lehet fokozni.


 Sarokház, nem kicsiny, vagyis óriási, egy homlokzattal a Dorottya utca fele, egy a Szende Pál utcára, egy pedig az Apáczai Csere János utcára néz. Ez ugye a Belváros szíve.
Körbesétáltam többször. A bejáratok szűkek, vagyis nem magánpalota. Üzletház? Adná magát. A homlokzaton helyenként vastag vasak állnak ki, amik fénykorukban teraszokat tarthattak, vagyis bérlakások azért biztos voltak az emeleteken, a ház korából ítélve szép, nagyok, tágasak.  És lőn.



Több lépcsőben épült a ház. Először kétemeletesnek 1813-ban Pollack Mihály tervei szerint, aki ugye a klasszicista Budapest míves mestere. Rá hatvan évre átalakították Wagner János és Weber Antal rajzai szerint, bankpalota lett, az Egyesült Budapesti Fővárosi Takarékpénztár székháza. Belsejének eleganciájáról többek között a Neuschloss gyár gondoskodott, akik parkettát és ácsmunkát készítettek nem akármilyen minőségben: a Gödöllői Királyi palota 1867-es, majd 1896-os átalakításakor szállítottak parkettát, de az ő jó hírüket dicsérte a Budavári Királyi Palota Hauszmann Alajos-féle átalakításainak új parkettái is. Szóval el tudom képzelni az eredeti, eséllyel csak 1945-ig létező belső szépségeket. Ajtókat, ablakokat, parkettát, cserépkályhákat, tapétákat, hogy csak a nehezen mozdíthatókról beszéljünk, mert ugye a bútorok…..

1908-ban a vicces nevű (és rejtélyes tudományú) Gyorstalpaló Iparvállalat megrendelésére lift is épült a nem kicsiny házba, feltehetően valamivel szebb kivitelben, mint azt szokás volt a háború utáni években. 1953-56-ig már a Belkereskedelmi Minisztérium a tulaj. Az utolsó felújítás ’975-ös. Régebbinek tűnik, bár semmi nem rombol annyit, mint hosszú évek lakatlansága. Pláne egy világháborúval és negyedszázad kommunizmussal a múltban….


A régi képek hangulatos üzleteket, napellenzős kirakatokat mutatnak. Nem is Budapesten lenne, ha nem lenne most üres, romos, gazdátlan. Jellemző.

Forrás: urbface.com

2014. február 1., szombat

Egy szelíd doktor háza


Ha a Városligeti Fasorban van dolgom, mindig megdobban a szívem. Öröm befordulni a Dózsa György útról, öröm elhagyni szegény szocreálból megszépült – relatív – sarokházat, és végiggurulni a villasoron. Jó, van egy-két szocialista rémálom, de így, kontrasztban még szebbek a régi házak. Erre, s persze az elegáns, huszadik század eleji épületekre mindig igyekszem felhívni a rám bízott külföldiek figyelmét. Olyan házsor bújik itt meg az – időnként szintén nem elhanyagolható szépségű – kerítések mögött, ami (sajnos) igen ritka viharvert fővárosunkban. És titkon várom, alig várom, hogy meglássam a kedvencemet. Van egy pár ház, amit elfogadnék Pesten, ez dobogós. Ha az ember a Hősök tere felől közelít, balra lesz. Platánok árnyékában, magas, sokemeletes, jobbról századelős, balról randa szocreál szomszéd mellett meghúzódó, kicsi, kastélysárga épület.



Íves, osztott ablaka, terasza, szép arányai, kertje jó ízlésű tulajdonosra vall nem csak az építés idejében – amikor még élmény lehetett kiülni a teraszra, kertbe – hanem isteni szerencsével ma is. Szépen felújított házról van szó végre, sehol egy hullámpala, sehol egy hozzáépített ól, műanyagroló, semmi, megbecsülik, rendben tartják. A belső képek szerint még pár eredeti ajtó is meg tudott maradni valahogy, kandalló is. Bútor persze, mint mozdítható, rég ismeretlen kezekben, a mai imitáció keserves, de a jó szándék tapintható.

Az építés ideje a békebeli 1920-as évek, az építtető a két háború közti magyar egészségügy hű szolgája, dr. Ádám Lajos. Sebész volt, Hont vármegye kicsiny falujából jött, szegény családból. 1912-től az I. számú Sebészeti Klinika orvosa, 1926-tól a hármas klinika vezetője. 1930-ban ugyanott „rendes, nyilvános” tanárrá nevezték ki. Ádám doktor azonban zsidó volt, és ezzel olyan hadjáratra ítéltetett a magát kereszténynek nevező tanári és orvosi kartól, aminek emléke is szégyenletes. A tanári kinevezés végül Horthy Miklós kiállásának volt köszönhető – akit ma oly divatos antiszemitizmus vádjával illetni. A kinevezést megelőző évben Ádám doktor megoperálta Horthy Miklós húgát, szaktudását és emberségét így a Kormányzó védte meg a farizeus kollégákkal szemben.

Ádám doktor a betegei iránt tanusitott gyengédségéről volt híres és végtelen szorgalmáról. Hívták a világba sok felé, de semmi áskálódás nem tudta eltántorítani Magyarországtól. Itt halt meg 1946-ban. Feleségétől elvileg egy világ választotta el, mégis egy életen át boldog házasságban élt gróf Nákó Erzsébettel. Ő Raoul Wallenberg titkárnője volt, s így élhette túl a jó doktor a háború ördögi éveit.

Dr. Ádám Lajos építtette ezt a szecessziós, kedves villát a saját családjának. Emlékét őrzi a ház. Mostani gazdájának és felhasználásának tán ő is örülne.

2014. január 18., szombat

Szomorú óriás


Nagy, szürke, kopár ház a Hősök terén, címe szerint Dózsa György út 92/a. A legnagyobb ház a sorban, zordon, látszólag gazdátlan tömb, bár cirkalmas ablakai beszédesek: egyetlen egyenes vonalú ablaka-ajtaja nincsen, a pinceablakon szecessziós rács árulkodik a szürkének kicsit sem mondható eredeti stílusról.
Az épület ma is a szomszédos saroképülettel egy telken, ahhoz egész közel áll, a házak között nincs kerítés – ahogy régen sem volt. A sarki ház 1930 óta déli szomszédunk: hajdan Jugoszlávia ma – örökség útján – Szerbia követségének ad otthont. A mostani, szomorú szürke ház is a Szerb Nagykövetség használatában áll, a konzulátus van benne, bár nem használják az egész házat, nagyja - legalábbis látszólag - üres.

A Szerb Nagykövetség épületének jó hosszú története van: eredetileg az Andrássy utat építő Sugárút Építő Vállalat tulajdonában lévő telekre 1886-ban Weber Antal tervei alapján neoreneszánsz palota épült kertes vendéglőnek Bellevue néven. 
 
Ágai Adolf szerint „ott idősebb csecsemők az árpa levének híg kenyerét szopogatják”, vagyis azért nyílt, hogy az újonnan beépült Sugár út környéke barátságos lehessen új tulajdonosai számára.


Aztán 1904-ben az új bérlő, bizonyos kerekréti Babocsay Hermann átépítést rendelt Árkay Aladártól a modern divat szerinti lendületes szecesszió jegyében.
 
 
 
A ház fogadtatása legalábbis vegyes volt, Pest soha nem emésztette meg ezt a csupa virág, csupa hullám sarokházat: újabb átépítés lett a verdikt. A mai verzió 1926-ban született, a terveket a briliáns tehetségű Kozma Lajos jegyezte. De hiába a ragyogó elme, az új arculat az Árkay féléhez képest maga a megtestesült dögunalom.
 
Pedig Kozma Matisse-nál tanult festeni 1909-ben, belsőépítész is volt és illusztrátor, Buda legszebb Bauhaus házait is ő tervezte.

A mai szürke szomszéd a szecessziós korszakból származik, és ugyanúgy Árkay tervezte, mint az anno extravagáns sarokházat. Annál egyszerűbbek a vonalak, cserében ormótlanabb a tömeg. A megrendelő itt is Babocsay Hermann, sőt, a kivitelező is a tulaj cége, a cél pedig a saját családi otthon elhelyezése. A mai archoz nehezen passzol a „családi ház” szó, de az eredeti képeken egy – bár nem kisebb – sokkal barátságosabb hangulatú ház néz vissza ránk.

Szomorú ez a mai kép. Budapest egyik legszebb, de mindenképp leghíresebb terén áll, külföldiek ezrei látják nap mint nap. Mindig megkérdezik tőlem, mi ez a fura ház? Olyan gazdátlannak tűnik. És tényleg. Látszik rajta, hogy egyszer szép volt, egyszer becsülték, de mindez rég volt, és hiába a tökéletes fekvés, feltételezhetően nominálisan is értékes elhelyezkedés, az előkelő szomszéd és tulajdonos, a ház üres, szürke, elhanyagolt. Kár.