Keresés ebben a blogban

2013. február 17., vasárnap

A luxus letéteményese - A Ritz végnapjai Budapesten


Széchenyi tér – legújabb neve szerint – sarkán, a Budai Várral szemben ma is szálloda áll. Tudjuk, belül elegáns, színvonalas, drága, de a külseje bizony legalábbis „megosztó”. Nehéz helyből rávágni, hogy szép. Az 1980-as évek divatja szerint sötétbarnára festett tömbje sötét kontraszt az ellipszis alakú tér légiesen könnyed, bár egyenként is hatalmas, QuittnerZsigmond tervezte épületei: a Belügyminisztérium és a Gresham palota mellett.

Mindig is szálloda állt itt. Nevezetesen a háború előtt a híres Ritz. Mert Pesten is volt Ritz, pont, mint Párizsban, ugyanolyan színvonalat és eleganciát kínálva az idelátogató, szerencsés túristáknak, illetve az éttermét, kávéházát, meseszép teraszait látogató, kiváltságos helyieknek.

Budapest legelegánsabb és legfényűzőbb szállodája Grand Hotel Dunapalota néven épült 1913-ban Fellner Sándor tervei alapján neobarokk stílusban. A név később lett Ritz – és maradt a köznyelvben, míg álltak a falak.

Végnapjairól Thassy Jenő számol be Veszélyes Vidék című memoirjában. 1944 decemberének utolsó napjaiban ment híre az ostrom alatt álló, éhező városban, hogy a Ritz konyháján még élelmiszer tartalékok vannak. Thassy barátaival megkísérelte a lehetetlent, miszerint a folyamatos lövöldözés és bombázás ellenére eljusson a Ritztől csak néhány sarokra lévő pince-menedékből az étellel kecsegtető, békebeli étterembe – vagy legalábbis ami megmaradt belőle.

 
„Amíg a fölöttünk kőröző szovjet gépek máshol dobták le bombáikat, mi is futottunk, amikor géppuskával lőtték a Belvárost, kúsztunk a havas-véres, feltöredezett kövezeten.”

„A kapus hiányzott, a törött üveg főbejárat tárva-nyitva, a nagy hall túloldalán a Dunára néző tükörablakok eltűntek, a tél özönlött be és rázta a sárga selyemfüggönyöket, csoda, hogy még senki sem szakította le.
Az alagsorban béke honolt, piros kókuszszőnyeg nyelte el a léptek zaját, a férfimosdóban a vécés néni fekete ruhában, fehér csipkegallérban, (….). Víz itt sem folyt, de porcelánkancsók voltak a mosdókagylók mellé készítve. (…)

(Az étteremben) frakkos pincérek álltak a selyemmel kárpitozott falak mellett, minden asztalhoz jutott egy vagy kettő is. Amíg mi és egész Budapest babon éltünk, addig a Ritznek úgy látszik, hatalmas rizstartaléka volt. Ezüstburák borították a párolgó tálakat, francia bort kaptunk a rizibizi mellé. Hétfogásos rizslakomát ettünk végig, az egyetlen engedmény a papírszalvéta és a terítő helyetti üveglap volt. A pincérek fehér plasztronja sem vakított úgy, mint máskor, de modoruk éppen olyan kifogástalan volt, mintha nem dörögtek volna az ágyúk, amíg a különböző fogásokat szolgálták fel. Péter (…) a bor utolsó cseppjét a Ritzre emelte: „Jó öreg Ritz! Kitart az utolsókig! Bár élné túl és telne meg 1945-ben amerikai, angol és francia ellenőrökkel, hogy megmentsék Budapestet, vagy ami maradt belőle!”

De a Ritz pár napra rá telitalálatot kapott, kigyulladt, és fáklyaként égett napokig.

Angol, amerikai és egyéb, hőn áhított, civilizált nyugati ellenőrökről szó sem volt, a szövetségeseket és a realitásokat a zabráló szovjet hadsereg képviselte 1945-ben a rommá lőtt Budapesten. Nyugati demokrácia helyett keleti megszállás és diktatúra következett, soha véget nem érőnek tűnő, sötét évtizedekkel.
Többek között ezen évtizedek hozadéka, hogy kevesen tudják ma Pesten, hogy hajdan itt is állt egy – a névhez méltó - Hotel Ritz, a jelenlegi, vendégeit Hotel Intercontinental néven fogadó szálloda sem stílusában, sem tábla formában nem őrzi a régi Dunapalota Ritz emlékét.

 

2013. február 6., szerda

Palotasors a Belvárosban


Budapest, József Nádor tér. Ennél frekventáltabb hely nem sok van a magyar fővárosban. Két lépés a Széchenyi tér luxus szálloda triója: a Four Season, a Sofitel és az Intercontinental vendégei itt vágnak át a Vörösmarty térhez, a Bazilikához, vagy az Operaházhoz menet. Félúton vagyunk a Lánchíd és az Andrássy út torkolata közt. Ahogy elhagyjuk a Világörökség része Duna-partot, árnyékos – télvíz idején szeles – eredetileg elegánsnak épült árkádsoron haladunk egészen az Erzsébet tér vonaláig. Boltívek ódon sora, ránézésre XIX. századi, vagyis legalább 200 éves. Ha mindez mondjuk Prágában, Bécsben, vagy Uram bocsá’ Pozsonyban lenne, felújítva, megbecsülve, régi pompájában ragyogva, színvonalas boltokkal, kávéházakkal, kávé - és süteményillattal csalogatná a betérni vágyó helyieket és külföldieket.
Nem így Budapesten. Itt az árkádsor mocskos, sötét, elhanyagolt. A bolthelységek és az épület is üresen tátong, azaz mégse: hontalanok bűzölgő batyui uralnak minden beszögellést.

Nem volt ez mindig így.
 
A József Nádor tér 1-es szám alatti klasszicista palota Gross (Grósz) Ferenc kereskedő megrendelésére épült a méltán nagynevű Hild József tervei alapján 1824-25-ben. Árkádjai alatt két szobor: Minerva és Apolló a szomszédos, mai Belügyminisztérium helyén anno álló Diana fürdő bejáratát díszítették fénykorukban. Mindkettő másolat, az eredetiek ma Leányfalun állnak a Mahart Üdülő előtt.

Az árkádok alatt hajdan vendéglők virágzottak: a „Kávéforráshoz” nevű 1842-ben vendégül látta a nagy dán mesemondót Andersent is pesti látogatásakor. Az 1860-ban megnyílt „Blumenstöckl” pedig törzshelyéül szolgált a Mikszáth Kálmánnak, Szilágyi Dezsőnek, de idejárt ebédelni Tisza Kálmán, Liszt Ferenc és Lotz Károly is.

Ezen nagyságok egyesével is letettek annyit Budapest „asztalára”, hogy egy apró táblácskát megérdemelnének a szomorúan, üresen, gazdátlanul álló, palotaméretű ház falán. Ennek híján a „Gross-ház” is, mint az áldatlan emlékű Postabank 2002-ben kiürült, és azóta is üresen szomorkodó székháza a büszke fénykorukról szemérmesen hallgató, jobb sorsra érdemes, budapesti  mesélő házak egyre növekvő táborát gazdagítja.
 
 

 

2013. február 2., szombat

Bauhaus nyomok a Kék golyó utcában


 
Kék golyó utca. Fura név egy forgalmas főváros kellős közepén. A Városmajor utca sarkán évszázadokig állt és zavartalanul üzemelt a németül Blaue Kugelnek, azaz Kék Golyónak címzett fogadó, amelynek épületét – hogy hogy nem 1959-ben – lebontották. A vendéglő falába falazták a névadó kék gömböt. A bontáskor 1748-as téglákat találtak, ebből lehet következtetni a jól menő vállalkozás éltes korára.

Feltételezhető, hogy a sarki vendéglő és fogadó épülete némileg hangulatosabb volt, mint a – ránézésre – kora hatvanas években helyére telepített lakótelep-lelkű torony, a tövében álló, kevésbé vendégfogadó bankról nem is beszélve.

A 10-es szám alatti, a magyar Bauhaus egyik legtöbbet publikált, hajlított teraszos, fehérre meszelt, karcsú, elegáns, hatemeletes bérháza 1933 és 1934 közt épült a tehetséges, fiatal építészpáros: Lauber László és Nyíri István tervei alapján. A kilenclakásos, modern felfogású ház nem tölti be a teljes telket: kicsiny kert zöldellik a bérház mögött. Újdonsága zöld tetőkertje: ez az első ilyen tetőbeépítés Budapesten. A ház tulajdonosának legfelső szinten lévő lakásához tartozott 150 négyzetméternyi területen. A megemelt virágágyásokat eredetileg fű és tujasor díszítette, a kertet körülvevő falakat áttörték, hogy láthatóvá váljék a kilátás a Várhegyre. Akkor még csendes is lehetett a környék, nem a zúgó forgalmat hallgathatta, aki 1935-ben kiült a teraszra nyári esten pohárka pezsgővel….

Ebben a házban lakott a két világháború közti Magyarország egyik legnépszerűbb színésze: Jávor Pál.  Remélem, élt itt boldog napokat is, nagybetegen egyik utolsó kívánságát itt, a szemközti kórház kertjében teljesítették, miszerint cigányprímás húzta el kedvenc nótáját. Meghalni jött haza sikertelen, kényszerű amerikai emigrációjából, hogy itthon épp-hogy megtűrt, meg nem értett, kisemmizett színészként haljon meg, idő előtt. De ez a ház még akkor épült, amikor Jávor Pál csillaga ragyogott, egyenes derekú eleganciája passzol a luxusbérház régi képeihez.
 














Ahogy a mai homlokzatot elnézi az ember, önmagában is elég keserves a látvány, hát még az eredeti, 1933-as képpel összehasonlítva sírnivaló a kontraszt. Csak azt változtatta meg a vak (?) igénytelenség, ami anno a magyar Bauhaus egyik legjellegzetesebb bérházává tette ezt az épületet. Az üvegablak sor, ami az íves teraszokban folytatódott az eredeti tervek szerint. Ma szürke, jellegtelen falszakaszokkal elválasztott, arctalan ablakpárok bámulnak az utca felé a teraszok vonalában. Kár.

A híres tetőteraszról nem leltem mai képet, de élek a gyanúperrel, hogy veszített régi eleganciájából – már ha megvan egyáltalán. Ismerve a hasonló korú és stílusú budapesti házak háború utáni és módszerváltás óta is változatlan intenzitással szakadozó becsületét – tisztelet a kivételnek - nem lennék meglepve, ha a szépséges tetőkert mára nyomtalanul eltűnt volna. De megvannak a szép, régi képek, azok tán megihlethetnek majdan egy új, jó ízléssel megáldott tulajdonost. Hátha…
A nagy színészen kívül az építészeti bravúr is említést érdemelne a ház falán. Enélkül ez a ház is büszke múltjukat szemérmesen rejtegető mesélő házak népes táborát gazdagítja Budapesten.