Keresés ebben a blogban

2013. december 1., vasárnap

Kincsem palotája a Belvárosban

Reáltanoda utca.

Már jártunk itt: sarkán öreg palota omladoz, gazda, lakó és feladat híján összedőlésére vár. Pedig hajdan Tiziano képek díszítették falait, Almásy és Szapáry grófok hajlékaként látott szebb napokat. Az utca Astoria felöli végét Ybl romos palotája zárja, mint egy szomorú opera-díszlet: szerencsére jól megépült úgy 150 éve, még áll, az elmúlt cirka 70 év hanyagsága és egy világháború ellenére is, hősiesen, bár erősen megrogyva.  A Reáltanoda utca házainak többsége lakóépület, van itt szecessziós felújítás, parkolóház, irodaház, modern, sikeres foghíjbeépítésre is példa.

Az Eötvös gimnáziummal átellenben hálóval fedett, sötét falszakaszra lesz figyelmes az arra járó. Mintha felújítás zajlana? A kapu vadonatúj, igényes asztalos munka. A ház viszont rom, úgy tűnik, a lelkesedés és a pénz a bejárati ajtó felújításával elfogyott. Fura. Valaki egy pesti bérpalota restaurálásába fog, az ajtóval kezdi, majd hálóba csomagolja az épületet, és sorsára hagyja? Szomszédjaihoz képest kicsi, kétszintes palotáról van szó, magas ablakai 4-5 méteres belmagasságot
sejtetnek, szép termeket, megbecsülésre érdemes, belakható tereket.

A neoreneszánsz palota az újjászülető Pest fénykorában, 1878-ban épült Bukovics Gyula tervei alapján. Ő tervezte többek között Tura mesebeli kastélyát a Schossberger család számára, de a Földművelésügyi Minisztérium szigorú, oszlopos épületét is a Kossuth téren. A megrendelő Blaskovics Ernő volt, aki arról volt híres, hogy övé volt Kincsem, a világhírű csodakanca. Kincsem 1876 és 1879 közt 54 versenyen indult, és abból 54-et nyert meg. Angol arisztokraták vagyonokat voltak képesek fizetni, hogy összemérhessék lovaik tudását Kincsemével. Így aztán Kincsem szép bevételeket hozott gazdájának: ezen pénzből épült a később Pesten Kincsem-Palotaként ismert belvárosi épület.

A fénykor végét a világháború és annak gyászos befejezése jelentette, 1950-től a szomszédos Úttörő Áruház raktáraként kezdődött a mélyrepülés. A huszadik század második fele sem hozott megbecsülést a jobb sorsra érdemes palotának.

Így, a huszonegyedik század elején bár áll, üres, romos, betört ablakokkal, de – sors fintoraként – ragyogó ajtóval várja sorsa jobbra fordulását.


2013. november 13., szerda

Egy teniszpálya emlékére

Romos, sárga ház a budai dombok között. Aki a nyolcas busszal jár, vagy kocsival a Hegyalja úton, naponta megy el mellette. Igaz, évek óta üres, egyre romosabban, kitört ablakokkal, de még áll, türelmesen várja sorsa jobbra fordulását.

A Tigris utca és az Aladár utca sarkán tágas teniszpályák vonzották a sportot szerető, vagy csak kívülről csodáló lakók figyelmét úgy 75 éven át.
Az üresen tátongó, omladozó, de szomorúan is szép klubház tervezője Hültl Dezső, az építés éve 1928. A bezárásé 2005.
 
 
Akkor, a kétes hírű - és célú - privatizáció idején a pályákat felszámolták, helyükön azóta – 8 éve! - felvonulási terület éktelenkedik Buda közepén. Pedig ez volt Budapest egyik legrégebbi teniszklubja. Nehéz elképzelni, hogy ha a kommunizmus közepesen tenisz-szerető éveiben túl tudott élni, nem beszélve ugye egy háborúról, akkor pont most, a XXI. század elején ne lenne képes egy bel-budai, kertvárosi környék eltartani egy teniszklubbot. Az épület pedig az első kerület büszkesége kéne, hogy legyen: bauhaus-os stílusával, a tájba simuló, arányos vonalaival, és, nem utolsó sorban hatalmas teraszokkal büszkélkedő épületnek némi jó szándékkal és kreativitással meg lehetne találni a méltó funkciót. A környék lakóin nem múlna: évek óta folytatják egyre reménytelenebb szélmalomharcukat az elkótyavetyélt értékes földterület „hasznosítóival”, és a befektetővel szemben gyatra erőket képviselő önkormányzattal szemben.

A klubház még áll és vár. Jól megépült anno – szerencsére, hátha megéri, mire a jónak jóindulattal sem becézhető új tulajdonosai eldöntik, mikor újítják fel végre. Már ha egyáltalán van bármilyen tervük..
 

Sok kérdés merül fel a laikus szemlélőben. Ha valaki megvesz egy ilyen szép, és évtizedek óta virágzó teniszklubot Buda közepén, ugyan miért zárja be?? Mert beépíteni jobb üzlet. De ha nincs pénze építkezni – mert miért is áll a rendetlen építkezési káosz a pályák helyén lassan egy évtizede – szóval ha nincs pénze, miért veszi meg? Mert a "csókos haver" hozzájuttatta? 2005 tájékán nem volt ritka az ilyesmi… Az építési engedély több, egymástól távolabb álló épület építésére szól. Ezt, mint jó hírt tudatta az önkormányzat a lakókkal. Akik, feltételezhetjük, nem voltak elragadtatva.

A klubház műemlék – valószínűleg ez mentette meg az azonnali bulldózerezéstől. Az irodaház-építő beruházó gondolom, azt várja, hogy összedőljön, és akkor „átalakításnak” becézve mondjuk állami (EUs?) támogatással „hasznosíthatja” majd a felszabaduló területet. Ha jellegzetes pesti építkezésről beszélünk. És minek irodaházakat építeni még Budán? Hogy legyen még 5-10 vaküres, kiadhatatlan, de cserébe tájidegen, randa monstrum Budán?
 

Ha nem állítja le valaki a 2005-ben elindult, kártékony folyamatot, Budapest ismét elveszít valamit épített emlékeiből, mesélő házaiból. Pedig megmenthető lenne. Egyszerűen vigyázni kéne rá, megbecsülni, felújítani, és megtartani olyan elegánsnak, egyszerűnek és szépnek, ahogy 1928-ban Hültl tanár úr tervei szerint megépült. Még nem késő.

2013. november 2., szombat

Úri utca

Halványan, egyre halványabban dereng egy letűnt kor eleganciája. Ívelt ablakok, stílusos klasszicizmus váltja egymást a háború és a kommunizmus pusztító sivársága által szerencsésen megkímélt néhány épületen. Valami rémlik: egyszer, réges-régen itt élt a magyar arisztokrácia. Telente legalábbis, amikor inkább a városi lakot fűtötték ki a vidéki kastélyok helyett. Itt töltötték a Karácsonyt, az Opera-és báli szezont, mielőtt a természet ébredésével visszavonultak vidéki birtokaikra.

Gróf Széchenyi Gyula családja Marcali és az Úri utca 8 között „ingázott”. Marcaliban felismerhető a kastély, középületként, sok más sorstársával egyetemben kórházként használja a város a mai formájában 1913-ban épült nem kicsiny, 85 szobás, eklektikus kastélyt.


Az uradalom hajdan fácánvadászatairól volt híres, az 1887-es Országgyűlési Almanach szerint „Széchenyi Gyula gróf a marczali uradalomnak lévén ura, az 1860-as években élénk részt vett a megye politikai és gazdasági mozgalmaiban, s marczali kastélyában találkoztak Somogymegye notabilitásai, s döntöttek a megye ügyeiben (.…) uradalma egyik mintagazdasága a megyének, vadasa hírben áll.” Széchenyi Gyula tagja volt a főrendi háznak, 1857- től kamarási, 1868-től titkos tanácsi méltóságot nyert, majd 1900-ban, 70 évesen a rejtélyes feladatokkal bíró király személye körüli miniszteri címet nyerte el 3 évre.

Úri utcai palotáját kora neves építésze, a királyi palotát is átépítő Hauszmann  Alajos tervezte át 1903-ban eklektikus stílusban. Talán ekkor festették először "Alt-Wien" rózsaszínre s készíthették csoda folytán ma is látható, meseszép kovácsoltvas kapuját, mely fölött nyolc és fél ágú, koronás címert lehet, bár nem könnyen, kibogarászni.



A kilencedik koronaág – jellemző módon - rég letört, és még jellemzőbb módon azóta sem javította ki senki.
 
 
 

A hívatlan vendéget szép kilincs fogadja a faragott ajtón, kovácsoltvas lépcső visz az emeletre – a hajdani lépcsőszőnyeg karikái még megmaradtak emlékbe -  a fehér, kazettás mennyezet is réginek tűnik, bár a belegyógyított fürdőszoba lámpa elég hervasztó látványt nyújt, a hátrafelé nyíló nagy, szögletes ablakon beözönlő fény mégis hozzáértő tervezésre vall.



Az öreg gróf 1921. január 13-án halt meg Budapesten. Jó eséllyel itt, ebben a szép, a XXI. században is hősiesen álló, mesélő várbéli palotában.

Érdemes nem a szokásos lehajtott fejjel menni el mellette. Az út túloldaláról a legszebb, onnan mutatja szépségét az arra figyelmes szemeknek.

2013. november 1., péntek

Anglia - Budán

Egy csipetnyi Anglia.

Ez az első gondolata annak, aki nyitott szemmel jár, és így nem téveszti szem elöl a 41/b. jelzésű házat a Városmajor utcában. Szomszédja balról egy nemrégi rettenet, jobbról egy, a Barabás-villánál kevésbé híres, de szintén Hild-tervezte, 1841 és 1843 közt nyaralónak épült, ma szürkén szomorkodó, szebb jövőre érdemes épület.


Közéjük ékelődött ez a kis szecessziós ékszerdoboz. Érdekes, kerítése öregebb, mint a gazdája, nem is kicsit: a Hild-villa tartozéka eredetileg. Felújítva, megbecsülve védi barátságos, relatív új gazdáját.
Még a bejárati ajtó is eredeti – vagy legalábbis kiváló felújítás. Az ajtó fölött kis, fehér dombormű, a földszinti nappali íves ablakkal tekint a forgalmas, büdös, zajos Városmajorra. Hollandiában, Angliában szokásos építészet, nem itt, a rohanó, poros Budapesten.


Baróthy-ház néven említi a szakirodalom. A közeli Bírák és Ügyészek Telepének bravúros építésze Árkay Aladár, és apósa, a Budai Vigadó tervezője Kallina Mór jegyzi a terveket, az építés éve 1906.

Egy, az utcán, pont a ház előtt álló beton villanyoszlopon kívül – ami azért rendesen rontja a képet – semmi zavaró ízléstelenség nem bántja a szemet. Sehol egy kutyaól jellegű padlás-ablak, se hullámpala, se elnagyolt terasz. Kerek egész. Egy szép ház jó kezekben. Végre.

2013. október 31., csütörtök

Postává pusztítva

Bérház a körúton. Nagy, szürke sarokház, kívülről semmi bíztató nem látszik rajta. Földszintjén lélektelen-lélekölő posta terpeszkedik megbízhatóan ocsmány, nyáron forró, télen csonthideg vaskeretes üvegtáblákkal a hetvenes évekből. Minden hajdani szépség gondosan, nyom nélkül eltűntetve, elfelejtve. Egészen addig, amíg a gyanútlan látogató be nem lép a lépcsőházba.


Nem is a fekete-fehér, finom mintás padló képeszti el az embert. Hanem a metszett üvegablakok. Kerekek, nagyok, kicsik, ablakokban, sőt ajtókban, kék aprókkal díszítve, de leginkább a törékeny fehér virágok a fehér alapba metszve. Nemes eleganciával, minimum 100 éve. 50 év kommunizmust élt túl, egy világháborút és egy nem kevésbé véres ’56-ot, és ugye az efféle szépségekre kevéssé fogékony, legkártékonyabb utóbbi 25 évet. Csoda. Egy újabb csepp csoda Pesten.


Aztán kiderült, nem véletlen a randa posta alapterülete. Amikor a ház épült - nem olyan meglepő módon - kávéházat terveztek és nyitottak helyén, ami boldogan és igen rentábilisan üzemelt a  békeidők polgári Budapestjén.  Egészen 1945-ig.


Spolarich György 1910-ben nyitott itt fényes üzletet.
Hatalmas tükrök, dúsan aranyozott, kazettás mennyezet – ha hajdani tervezője látná a mai postát, bizony sírva fakadna. Az amúgy sem rossz hangulatot pálmafák voltak hivatottak emelni, kényelmes pamlagok, páholyok várták a nagyérdeműt.

Nagypolgárok, katonatisztek mellett a pékek törzshelye volt, itt tartották az ipartestületi
vacsorákat – elnökük családi üzletében. Sőt, 1911-ben a Józsefvárosi Athlétikai Club ide tette át székhelyét a Szimplomból.

A két világháború közt ugyan a szélsőjobb fészkének vádjával illették, magas szakmai színvonalát senki soha nem kérdőjelezte, sőt. Remek ételek, borok és muzsikusok mellett hatalmas vonzerő volt a kávé: 1924-ben először itt adtak olasz kávét Pesten.

A Spolarich család értett a szakmához: idővel megszerezték a Margitszigeten, a hajdani MAC-pálya melletti Club-pavilont, ami a felső tízezer törzshelye volt, emellett állami támogatással „Magyar Borházat” nyitottak Berlinben (!), ami ugye szintén nem jövedelmezett rosszul. 1935-ben pedig átvették a Philadelphia üzemeltetését Budán, a Krisztinaváros szívében, és utolsó fénykorát a szomszédos Zöldfa is az ő irányításuk alatt élte - mielőtt végképp elsöporte volna a föld színéről előbb az államosítás, majd a buldózerek. A Spolarich-család utolsó nagy vállalkozása a New York bérbevétele volt. De a világ legszebb kávéháza felvirágoztatását elsöpörte a háború.

Ahogy a kávéillatú, polgári Budapestet is, és mindenkit, aki oly ragyogóan értett a vendéglátáshoz.
Nekünk marad a posta, és egy részben kékre festett, kicsit szakadt, szomorú, mesélő lépcsőház. Sovány vigasz.

2013. augusztus 5., hétfő

Oázis az Astorián

Meseországban jártam. Ma is, mint minden alkalommal, amikor kedves, idős nagynénémet látogatom a Belváros egyik legszebb házában. Az a fajta elegancia él itt, amit ma már csak régi magyar filmekben, vagy Párizsban látni.
 

Az építés éve 1935. Tervezői Novák Ede és Baráth Béla. Mellé, a sarokra ékelődött a ma teljesen egynek látszó, a sarok ívét követő szomszédos épület a kilencszáz negyvenes évek elején Hürtl Dezső – szintén zseniális – tervei alapján. A kivitelezéshez az akkor létező legmodernebb anyagokat használták, amiket még háború és az azt követő elhanyagolás sem tudott véglegesen tönkretenni.

A Rákóczi út 4. a Georgia Nyugdíjintézet megbízásából épült igazi luxusbérháznak. „Figyelemre méltóan elegánsnak” értékelte a korabeli francia szaksajtó is. Kőburkolata travertin, vörösmárvány ablakkeretek és tetőtéri műteremlakás emeli az eleganciát. Álló ablakai a Rákóczi út többi, eklektikus házának ablakvonalait követi, tán a hatósági előírásoknak köszönhetően.

A gyanútlan XXI. század eleji, a pesti koszhoz szokott látogató álla először az előcsarnokban esik le. Az ugyanis rózsaszín márvány. Szépségét – okosan – rejtett, finom világítás emeli az egyébként ronda, hetvenes évekből ismerős egyen-postaládák vonala fölött.

A lépcsőház kerek, az így kialakított szabályos körből nyílnak a lakások. És a másik meglepetés: a kert. Vékony, a fény felé törő fák adnak árnyékot, zöldet, és csodamód csöndet pár méterre az Astoria reménytelen ricsajától.
 
 
Még látszik a szökőkút helye, kőből készült íve könnyedén felújíthatónak tűnik – de persze fel nem merül senkiben, hogy ha egyszer szökőkút frissítette itt a levegőt, most is milyen jól esne. A kertre – értelemszerűen és nem kevésbé meglepő módon – hatalmas teraszok néznek. Tulajdonosaik látványos örömére. A túloldalról a Zsinagóga szépséges toronysisakja ragyog.

Mielőtt elmegyek, érdemes visszanézni. A legfelső emeleten álló szobor különös szépségű a naplementében…
 
 
 

Vénusz villája a Városligetben

Ajtósi Dürer sor. Ahogy az ember a reménytelenül forgalmas, zajos, sok – de sose elég – sávos Róbert Károly körútról meglátja a Vakok Intézetének cirkalmas, piros tetejét, felvillan a remény: ott, már mindjárt letérhetünk.  Lechner Ödön monumentális, virágokkal, szecessziós ívekkel szelídített iskolaépülete üdítő szín a kietlen városi forgalomban. Nem úgy az Ajtósi Dürer sor. Az útburkolat – illetve annak lassan teljes hiánya – a lelket is kirázza a gyanútlanul, vagy kínjában arra tévedőnek, függetlenül attól, milyen korszerű építésű, rugózású, méretű járművel utazik. Élek a gyanúperrel, hogy Lechner korában is simább és járhatóbb volt a széles, a Városligetet körülölelő, az új kertvárost a Belvárossal összekötni hivatott főútvonal.
 
Szegény Városliget a nyári hőségben leginkább gazdátlan búzamezőre emlékeztet, nehéz kimagyarázni angolszász vendégeimnek, hogy szoktak itt locsolni, gondozni is, csak ugye a meleg….sovány vigasz.
 
Amire viszont minden, erre kísért vendégem figyelmét felhívom, az a Stefánia sarkán álló meseszép Zala-villa.
 
 
Zala György, a Hősök tere Milleniumi Emlékmű szobrásza, a XIX. századi virágkor ünnepelt művésze első műterme az Epreskertben állt, a mesteriskola közelében, a Városliget másik oldalán. Amikor 1898-ban eladta a Lendvay utca sarkán álló 277 négyszögöles ingatlanát rajta egy 15 éves pavilonnal 30 ezer forintért, hitelt kellett felvennie, hogy ezt, a Stefánia sarkán álló 650 négyszögöles telket megvehesse. Az epreskerti művészlak egyszerű, főleg praktikus műterem volt, ez, az 1898 és 1900 közt felépült villa és műterem más minőséget képviselt.
 
Az eredeti terveket Lechner Ödön készítette a villához, de azt végül - rejtélyes okokból - nem ő, hanem az eredetileg "csak" a különálló, 400 négyzetméteres műterem vasszerkezetének alkotói, a kor neves, fiatal tervezői: a Jámbor és Bálint Építésziroda építette meg. 
 
 
A nagy műterem mellett egy kisebb, 65 négyzetméteres is szolgálta a művész kényelmét, továbbá két gipszöntő műhely, alagsori istálló és kocsiszín, plusz ugye a kétemeletes villa. Az épület belsejét eredetileg, a háború pusztításai előtt Toroczkai Wigand Ede tervezte egy valószinüleg szintén Zsolnay borítású kandallóval együtt, de elveszett az eredeti, a Jámborék által tervezett szecessziós kandalló is – nagy kár értük.
 
A ma is álló ház Lechnert idézi a hullámzó tetővel, Zsolnay ablak-és ajtókeretekkel, de legfőbb dísze az Ajtósi Dürer sor felé néző ablak „Vénusz ünneplése” című, Zala György által készített kompozíciója.
 
 
 
A Zsolnay-gyár minőségét dicséri a kerítés is, ami szintén valami csoda folytán nem veszett el, ment tönkre, tűnt el sem a háború, sem a kommunizmus áldatlan éveiben.
 
Viszont a Stefánia felöli oldalon áll azért egy, a XX. század második felének barbár, ízléstelen lábnyoma: tán őrszobának szánhatták a barna, sokszögletes, koszos, üveg ólt, szomorú, hogy az elmúlt évek egyik tulajdonosának, így a Líbiai Nagykövetségnek sem szúrt szemet annyira, hogy elbontsák végre.
 
 

2013. július 4., csütörtök

Verona Pesten




Amikor megmutattam ezeket a képeket a barátaimnak, kollégáimnak, akik munkájukból adódóan az átlagnál jobban ismerik Pestet, egyrészt elképedtek, milyen szép a hely, ahol készültek, másrészt – és az, ami meglepett – egyikük sem ismerte fel a helyszínt.


Egy iskola, vagyis Akadémia, egy klasszikus, tizenkilencedik század végi épület, Budapest dísze, egyik büszkesége. Mintája a veronai Palazzo Bevilaqua volt, meseszép, neoreneszánsz lépcsőházát és emeleti előcsarnokát Lotz Károly festette.

Ma a Képzőművészeti Egyetem egyik épülete.

Az Adolf Lang tervezte Műcsarnok – ahogy a ma feketén álló főhomlokzat felirata büszkén hirdeti – közadakozásból épült.  Az Országos Képzőművészeti Társulat kiállítóhely felépítéséhez a várostól kapta kedvezményesen a telket. A Műcsarnok 1877-ben épült kiállító teremnek, de már a kezdet kezdetén látszott, ehhez a ház túl sötét. Itt rendezték a szomszédos Mintarajztanoda mestereinek első közös kiállítását 1897-ben. A Milleniumi ünnepségek keretében 1896-ban felépült az „új” Műcsarnok palotája a Hősök terén és az Iparművészeti Múzeum is az Üllői úton. Ekkor lett az új név „Régi Műcsarnok” , amit 1921-ben összenyitottak a Mintarajztanoda  épületével. 

Az épület földszintjén 1907-ben nyílt meg az Andrássy úti Színház, aminek művészeti vezetői közt volt Molnár Ferenc és Heltai Jenő is. Társulata több helyszínen 1944ig létezett Andrássy Színház néven. Az ostrom után ez volt az első színház, ami megnyitotta kapuit – míg nem be nem zárt végképp, mint kabaré, és át nem vette helyét az Állami Bábszínház.

2013. május 31., péntek

Király kilenc





Barokk elegancia, tökéletes arányok, osztott ablakok, íves díszek sora. Csipetnyi XVIII. század a rohanó, szűk Király utcában. A fogadó, amiről az utca hajdan a nevét kapta „Az angol királyhoz” réges rég sehol. Ahogy a „Három Rózsa” is, amely néven ez a ház volt ismert a kiegyezés táján. Akkoriban több ember lakta a Király utcát, mint Lőcse vagy Kaposvár városát.



A Király utca mindenkori feladata az volt, hogy kivezessen a Belvárosból a Városerdőbe, azaz a Városligetbe. A tömegközlekedés legfőbb eszköze a transzformátor feltalálója, a műegyetemi tanár Zipernowsky Károly tervezte egysínű vonata volt, ami a keskeny utca közepén zötyögött évtizedeken át. Az Andrássy út 1896-os megnyitásával erősen megcsappant az utca forgalma.

A kilences szám 1810 tájt épült Brein Fülöp tervei szerint. Fénykorában az Oberhauser és a Jakabffy családok voltak a tulajdonosok. Ma ez a ház Pest egyetlen megmaradt copf stílusú háza. Bár laknak benne, a földszinti üzletek és a ki-kinyíló nagykapun túl nem sok élet látszik benne. Prágára emlékeztet, a kor, a stílus.

Ha virágok lennének az ablakaiban, talán nem lenne ilyen szomorkás.
Mindenesetre szép. Kincs.

 

2013. május 22., szerda

Károlyi kerti illatok

Károlyi kert. Gyöngyszem. Aranyló napfény, gyerekzsivaj, vidékies csönd – pedig a zajos, büdös Múzeum körút csak egy sarok innen. A szépen gondozott közkertre kisebb paloták, békés bérházak néznek.

A Múzeum körút felőli oldalon nagy ablakos, elegáns lakóház áll. Ablakain árad a fény, teraszain virágok, világos falain régimódi felirat: „Molnár és Moser laboratóriuma. Fő üzlet: Petőfi Sándor utca 11, fióküzlet Váczi utca 23 sz.” Ma galéria van a földszinten, tökéletes kihasználása a nagy ablakok adta fényözönnek. De vajon milyen laboratóriumnak épült a szép, barátságos ház? Patika? Ahhoz helyben, hátul szokott lenni a labor, az üzlet a lényeg, a nagyobb alapterületű része az ingatlannak – tudtommal. Aztán végre megleltem a választ.
 

Az 1889-ben alapított Molnár és Moser a békebeli Magyarország vezető drogérialánca volt, amely a két világháború között Közép-Európa legnagyobb illatszergyártó és forgalmazó magánvállalkozásává nőtte ki magát. A cég harmadik tulajdonosa, Bartha István építette a Magyar utcai házat 1931-ben – mint azt a falba faragott írás jegyzi - Miletin Ferenc tervező és Sürü János építőmester megbízásával.
A földszinten volt a laboratórium, az első szinten a szobák egybenyithatóak voltak, itt tartották a fogadásokat, a legfelső emeleten voltak a hálószobák és lakosztályok. A laboratóriumban finomabbnál finomabb parfümök, krémek, hintőporok, szappanok, fogkrém, hajszesz, szájvíz, dezodor készült. A ház falán jelzettnél sokkal több üzletük volt, idővel szinte  az összes budapesti illatszerboltot felvásárolták. Még szakiskolát is alapítottak a vállalkozás előrelátó vezetői. Az MM gyár a Kartács utcában volt, ahol havonta 100 hektoliter (!) kölni készült.
Aztán 1949-ben ez a tehetséges vállalkozás is elnyerte méltó büntetését: a társaságot államosították, tulajdonosainak menekülniük kellett, meg sem álltak Kanadáig.

Az anno MM által használt színpárt, az ezüst-kéket pedig az Azúr vette át.
Hm.

Forrás: Múlt-Kor.hu

2013. május 21., kedd

Pollack palotája parlagon



Ahogy feltúrták és átszervezték a Ferenciek terét, a Pestről Budára, az Erzsébet híd felé igyekvő autósok útja a szűk, alapesetben – belvárosi viszonylatban – békésnek mondható Reáltanoda utcán át vezet. A Szép utca és a Reáltanoda utca sarkán szomorú látvány fogadja a régi házak szerelmeseit: romosan is felséges, öreg palota roskadozik az állványok mögött.

A Nemzeti Múzeum tervezője Pollack Mihály készítette az elegáns, háromezer négyzetméteres nemesi lak terveit gróf Almásy Ignác megrendelésére szűk kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben.

S ha a falak mesélni tudnának….

1885-ben gróf Szapáry Gézáné örökölte a házat az Almásyaktól.  Szapáry Géza anyai ágon rokonságban állt a velencei Morosini családdal. Királyt is adott a tehetős család Magyarországnak: utolsó  Árpádházi királyunk, III. András édesanyja Tomasini Morosini volt. Amikor a XIX. század végén a gazdag velencei család kihalt, vagyonának egy részét a távoli rokon, Szapáry Géza örökölte. A grófnő által frissen örökölt palotát a Velencéből érkező műkincsek befogadásának kedvéért átalakították. Páratlan gyűjtemény kapott így helyet a Reáltanoda utcában: Tiziano, Tintoretto, Lorenzo Lotto képei díszítették a falakat. Vajon hova lett a mesés gyűjtemény, mi lett a sorsa a szépséges képeknek? (A bútorokról nem is beszélve….)

1907-ben pusztító tűzvész tette tönkre a berendezés nagy részét, a palota pedig olyan rossz állapotba került, hogy majdnem lebontották, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa mentette meg végül. Irodák és üzletek nyíltak benne – akkor meglepő fordulatként, nem volt jellemző, hogy arisztokrata családok palotáit irodaháznak adták volna ki. (Száz évre rá bezzeg...)

Az épület úgy 12 éve üres. Hosszúkás, magas ablakai, visszafogott, finom díszítése jobb sorsra érdemesítik. Ennyire talán nem vagyunk gazdagok, hogy parlagon hagyhatnánk egy ilyen szép palotát értékes, belvárosi telken, a város közepén. Túlélt kétszáz évet, két világháborút, ötven év kommunizmust, megérdemelne kis becsületet az utókortól. Más főváros örülne egy 200 éves, klasszicista palotának, élek a gyanúperrel, hogy Bécsben, Prágában, de még tán Pozsonyban is akadna pénz a felújításra, ízlés a berendezésre, méltó funkció a használatra, ezáltal tisztelet a minőség és művészet előtt.

Kíváncsi vagyok, meddig áll így a szomorú palota. Amíg össze nem dől? Pechére jól megépítették anno a gondos építők – puszta kézzel ugyebár. Most eladó. Párszor már híre ment, lebontják, aztán valahogy mégis megmenekült, mintha védőszentje mentené a végső pusztulástól. Amennyiben ez a felállványozott állapot nem az….

Bedeszkázott ablakai mögé nehéz életet képzelni. Pedig milyen szép lehetne…..

2013. április 3., szerda

Egy áldott ház a Vízivárosban


           

Társasház a második kerületben. Nem a „klasszikus” második kerületben, se Rózsadomb, sem Pasarét. A Margit krt. és a Csalogány közötti rész, nem a legszebb. Vagy mégis? Érdemes körülnézni, kicsit alaposabban, mint a lehajtott fej, amivel a dolgunkra rohanunk a mindennapokban.

Az 1930-as évek építészeti eleganciája a városi társasház szürke hétköznapjait is feldobja. A ház, amit figyelmükbe ajánlok mai címén a Bajvívó utca 1.



Szép, sima, homokszínű terméskő lapok fedik a földszintet, magasan, a bejárati kapu felső vonaláig – a kor divatja szerint.  S a szép kőlapok elvezetnek a csodához. A kapubéllet íve is szemet gyönyörködtető. Tökéletes finomság. Minek is? A Bajvívó utca 1936-ban Jurányi közként sem volt a legdrágább budai környék. Szimpla polgári elegancia, finom vonalak, modern, világos kényelem.

És a csoda. Egy ima az ajtóba öntve. Az ajtószárny két oldalán, a fém kapurácsozaton a következő szöveg olvasható cirkalmas, gondosan megtervezett betűkkel, két szavanként, két soronként elosztva, hogy gondosan belevésődjön az elképedt XXI. századi olvasó agyába:

„Az otthon az ember boldogsága és öröme. Isten áldása és békéje lakozzék e házban.”

S hogy az ember elhiggye, amit lát, a kapu középső rácsozatán a fent említett boldogság, öröm és áldás megtestesítői láthatók: pólyás baba, olvasó nő, pipázó öregember, italt tálcán kínáló nő, hátát domborító macska. A jólét, a boldogsággal áldott otthon ismérvei. Ezeket kívánták az itt lakóknak a ház építői.

A ház belső ívén, a homlokzaton geometrikus betűkkel díszített tábla hirdeti a gondos tervezők és kivitelező mérnökök neveit. Az építés éve 1936-1937. Bardon A. Dr. Bardon Alfréd műegyetemi tanár, építész lehet, életművéből kiállítás nyílt Visegrádon idén januárban, mellszobra a Műegyetem udvarán áll. Ginczler M. (Ginczler Hermann építész (1899-?) okleveles építészmérnökök.

Nem csak az a csoda, hogy a tervezők vették a fáradtságot és egy áldást faragtak a bejárati kapura, hogy az minden nap fogadhassa a fáradtan hazaeső lakókat, de az is, és az még inkább, hogyan élte túl ez az áldás az elmúlt 70 évet? Kezdve a háborúval. Utána a fémgyűjtő MÉH-rohammal, aminek a számlájára sok szép kovácsoltvas, lift és korlát eltűnése írható. Nem beszélve a kommunizmus tomboló és langyosabb, de változatlanul hit-és vallásellenes évtizedeiről. És az elmúlt 20 év pénztelen gazdátlanságáról, amikor ha van kis keret, jellemzően az sem egy áldás védelmére megy.

Hacsak nem egy kivételes lakóközösségről beszélünk, aki szívén viseli a kaput, aminek nincs párja Budapesten. Isten áldja őket és házukat az elkövetkező 70 évben is!


„Isten áldása és békéje lakozzék e házban.”




 

 


2013. március 9., szombat

Rejtőzködő klasszicizmus a Városmajor utcában


Városmajor utca.
 
Megbízhatóan zajos, koszos budai főútvonal, a hét minden napján végeérhetetlen kocsisor rontja a levegőt az itt lakók keserűségére. Sétálóknak helye nincs, akinek muszáj gyalog mennie, lehajtott fejjel rohan a dolgára. Pedig érdemes lenne felnézni és lassan, alaposan felmérni az utcát szegélyező házakat. Nem egyformák, sem stílusukban, sem méretükben.

Van itt rettentő, űrállomásra hajazó posta- és telefonközpont a nyomasztó sötétbarnát divattá erőltető nyolcvanas évekből, békésebb korokból itt felejtett napsárga neogótika fehér ablakokkal, és valódi főúri kastély is, melyet elegáns, századfordulós bérházak őriznek, mint óriás kapusházak, és bizony van még egy-két finom vonalú, eredetileg nyaralónak épült klasszicista villaépület is a nyugodalmas XIX. századból.

Ezen utóbbiak ünnepelt példánya a Barabás-villa, melyet pár éve a Hegyvidéki Önkormányzat feltámasztott félévszázados csipkerózsika álmából, meseszép felújítása példaértékű, ahogy az is, funkciója, feladata lett, amivel gazdagítja a környék kulturális életét. Ennek még a nagy festő is tudna örülni.

Annak kevésbé, ahogy a nagy valószínűséggel szintén Hild József  által tervezett, Barabás házával szemben, vele egyidőben, az 1840-es évek első felében épült Városmajor utca  - régi számozás szerint – 39/b alatt szomorkodó klasszicista nyaraló-villa most kinéz. Pedig a Városmajor utcai villa nemcsak a szomszédos Barabás-villára hasonlít, hanem Hild József saját maga számára 1844-ben a Budakeszi útra tervezett házára is. Ezt, a Városmajorba emelt házat megemlíti a Honderű című korabeli lap, „finom ízlésű”-ként jellemezve azt.

Az utca felé néző falak ma szürkék, szomorúak. Olyan szürkék, hogy még aki keresi az épületet, az is nehezen talál rá. Beszédes méretű, hosszúkás ablakain a zsalu - ahol még megvan - vastagon poros, látszólag sok éve nem nyitotta ki senki.
 
De az igazi meglepetés a ház kerti frontja. A Városmajor teniszpályái mentén valamikor a hatvanas években kaszárnyaszerű bérháztelep épült – erős kontrasztot képviselve a háttérben húzódó villasorral, amiknek hátsó frontja csak innen, a sokemeletes háztornyok kertjéből láthatók.
 
A kora tavaszi természet még nem fedi el teljesen a kerti front klasszikus eleganciáját. A ház nem nagy, de a felvezető néhány lépcső, a jellegzetes oszlopsor, a magas ablakok fa zsalugáterei magas termeket sejtenek a barátságos terasz mögé – egykor békés, boldog otthona lehetett a neves építészt felfogadó, sejthetően tehetős családnak.
 

A házat hátulról egy tekintélyt parancsoló, nemes tiszafa őrzi s védi a hívatlan bámészkodóktól, így nehéz megítélni, milyen lehet a pontos műszaki állapot. Szembeszökő átalakítás nem látszik – kész csoda – azonban, bármilyen szép, érdekes épületek veszik körül, túlságosan körbeépült a XX. században ahhoz, hogy ma, a XXI. elején eredeti szépsége érvényesülhessen.

Azért jó lenne életet látni benne. Így olyan, mint egy szomorú, öreg bácsi, akit senki sem szeret már. Elnézegetik egymást az öreg tiszafával, beletörődött már rég a szürke, szocreál lakótornyok látványába - amiknek kedvéért valószinüleg az ő kertjét kurtították meg – és várja sorsa jobbra fordulását. A nagyon régi házaknak sokszor rossz, vagy teljesen hiányos az alapozása. Lehet, ennek tudatában egy jó nagy esős vihart vár az öreg ház türelmesen, hogy úgy 170 évnyi kalandos élet után végképp az enyészeté lehessen.

 

Forrás: http://www.okotaj.hu/szamok/02/korny5.html

 

 
 

 

2013. február 17., vasárnap

A luxus letéteményese - A Ritz végnapjai Budapesten


Széchenyi tér – legújabb neve szerint – sarkán, a Budai Várral szemben ma is szálloda áll. Tudjuk, belül elegáns, színvonalas, drága, de a külseje bizony legalábbis „megosztó”. Nehéz helyből rávágni, hogy szép. Az 1980-as évek divatja szerint sötétbarnára festett tömbje sötét kontraszt az ellipszis alakú tér légiesen könnyed, bár egyenként is hatalmas, QuittnerZsigmond tervezte épületei: a Belügyminisztérium és a Gresham palota mellett.

Mindig is szálloda állt itt. Nevezetesen a háború előtt a híres Ritz. Mert Pesten is volt Ritz, pont, mint Párizsban, ugyanolyan színvonalat és eleganciát kínálva az idelátogató, szerencsés túristáknak, illetve az éttermét, kávéházát, meseszép teraszait látogató, kiváltságos helyieknek.

Budapest legelegánsabb és legfényűzőbb szállodája Grand Hotel Dunapalota néven épült 1913-ban Fellner Sándor tervei alapján neobarokk stílusban. A név később lett Ritz – és maradt a köznyelvben, míg álltak a falak.

Végnapjairól Thassy Jenő számol be Veszélyes Vidék című memoirjában. 1944 decemberének utolsó napjaiban ment híre az ostrom alatt álló, éhező városban, hogy a Ritz konyháján még élelmiszer tartalékok vannak. Thassy barátaival megkísérelte a lehetetlent, miszerint a folyamatos lövöldözés és bombázás ellenére eljusson a Ritztől csak néhány sarokra lévő pince-menedékből az étellel kecsegtető, békebeli étterembe – vagy legalábbis ami megmaradt belőle.

 
„Amíg a fölöttünk kőröző szovjet gépek máshol dobták le bombáikat, mi is futottunk, amikor géppuskával lőtték a Belvárost, kúsztunk a havas-véres, feltöredezett kövezeten.”

„A kapus hiányzott, a törött üveg főbejárat tárva-nyitva, a nagy hall túloldalán a Dunára néző tükörablakok eltűntek, a tél özönlött be és rázta a sárga selyemfüggönyöket, csoda, hogy még senki sem szakította le.
Az alagsorban béke honolt, piros kókuszszőnyeg nyelte el a léptek zaját, a férfimosdóban a vécés néni fekete ruhában, fehér csipkegallérban, (….). Víz itt sem folyt, de porcelánkancsók voltak a mosdókagylók mellé készítve. (…)

(Az étteremben) frakkos pincérek álltak a selyemmel kárpitozott falak mellett, minden asztalhoz jutott egy vagy kettő is. Amíg mi és egész Budapest babon éltünk, addig a Ritznek úgy látszik, hatalmas rizstartaléka volt. Ezüstburák borították a párolgó tálakat, francia bort kaptunk a rizibizi mellé. Hétfogásos rizslakomát ettünk végig, az egyetlen engedmény a papírszalvéta és a terítő helyetti üveglap volt. A pincérek fehér plasztronja sem vakított úgy, mint máskor, de modoruk éppen olyan kifogástalan volt, mintha nem dörögtek volna az ágyúk, amíg a különböző fogásokat szolgálták fel. Péter (…) a bor utolsó cseppjét a Ritzre emelte: „Jó öreg Ritz! Kitart az utolsókig! Bár élné túl és telne meg 1945-ben amerikai, angol és francia ellenőrökkel, hogy megmentsék Budapestet, vagy ami maradt belőle!”

De a Ritz pár napra rá telitalálatot kapott, kigyulladt, és fáklyaként égett napokig.

Angol, amerikai és egyéb, hőn áhított, civilizált nyugati ellenőrökről szó sem volt, a szövetségeseket és a realitásokat a zabráló szovjet hadsereg képviselte 1945-ben a rommá lőtt Budapesten. Nyugati demokrácia helyett keleti megszállás és diktatúra következett, soha véget nem érőnek tűnő, sötét évtizedekkel.
Többek között ezen évtizedek hozadéka, hogy kevesen tudják ma Pesten, hogy hajdan itt is állt egy – a névhez méltó - Hotel Ritz, a jelenlegi, vendégeit Hotel Intercontinental néven fogadó szálloda sem stílusában, sem tábla formában nem őrzi a régi Dunapalota Ritz emlékét.

 

2013. február 6., szerda

Palotasors a Belvárosban


Budapest, József Nádor tér. Ennél frekventáltabb hely nem sok van a magyar fővárosban. Két lépés a Széchenyi tér luxus szálloda triója: a Four Season, a Sofitel és az Intercontinental vendégei itt vágnak át a Vörösmarty térhez, a Bazilikához, vagy az Operaházhoz menet. Félúton vagyunk a Lánchíd és az Andrássy út torkolata közt. Ahogy elhagyjuk a Világörökség része Duna-partot, árnyékos – télvíz idején szeles – eredetileg elegánsnak épült árkádsoron haladunk egészen az Erzsébet tér vonaláig. Boltívek ódon sora, ránézésre XIX. századi, vagyis legalább 200 éves. Ha mindez mondjuk Prágában, Bécsben, vagy Uram bocsá’ Pozsonyban lenne, felújítva, megbecsülve, régi pompájában ragyogva, színvonalas boltokkal, kávéházakkal, kávé - és süteményillattal csalogatná a betérni vágyó helyieket és külföldieket.
Nem így Budapesten. Itt az árkádsor mocskos, sötét, elhanyagolt. A bolthelységek és az épület is üresen tátong, azaz mégse: hontalanok bűzölgő batyui uralnak minden beszögellést.

Nem volt ez mindig így.
 
A József Nádor tér 1-es szám alatti klasszicista palota Gross (Grósz) Ferenc kereskedő megrendelésére épült a méltán nagynevű Hild József tervei alapján 1824-25-ben. Árkádjai alatt két szobor: Minerva és Apolló a szomszédos, mai Belügyminisztérium helyén anno álló Diana fürdő bejáratát díszítették fénykorukban. Mindkettő másolat, az eredetiek ma Leányfalun állnak a Mahart Üdülő előtt.

Az árkádok alatt hajdan vendéglők virágzottak: a „Kávéforráshoz” nevű 1842-ben vendégül látta a nagy dán mesemondót Andersent is pesti látogatásakor. Az 1860-ban megnyílt „Blumenstöckl” pedig törzshelyéül szolgált a Mikszáth Kálmánnak, Szilágyi Dezsőnek, de idejárt ebédelni Tisza Kálmán, Liszt Ferenc és Lotz Károly is.

Ezen nagyságok egyesével is letettek annyit Budapest „asztalára”, hogy egy apró táblácskát megérdemelnének a szomorúan, üresen, gazdátlanul álló, palotaméretű ház falán. Ennek híján a „Gross-ház” is, mint az áldatlan emlékű Postabank 2002-ben kiürült, és azóta is üresen szomorkodó székháza a büszke fénykorukról szemérmesen hallgató, jobb sorsra érdemes, budapesti  mesélő házak egyre növekvő táborát gazdagítja.
 
 

 

2013. február 2., szombat

Bauhaus nyomok a Kék golyó utcában


 
Kék golyó utca. Fura név egy forgalmas főváros kellős közepén. A Városmajor utca sarkán évszázadokig állt és zavartalanul üzemelt a németül Blaue Kugelnek, azaz Kék Golyónak címzett fogadó, amelynek épületét – hogy hogy nem 1959-ben – lebontották. A vendéglő falába falazták a névadó kék gömböt. A bontáskor 1748-as téglákat találtak, ebből lehet következtetni a jól menő vállalkozás éltes korára.

Feltételezhető, hogy a sarki vendéglő és fogadó épülete némileg hangulatosabb volt, mint a – ránézésre – kora hatvanas években helyére telepített lakótelep-lelkű torony, a tövében álló, kevésbé vendégfogadó bankról nem is beszélve.

A 10-es szám alatti, a magyar Bauhaus egyik legtöbbet publikált, hajlított teraszos, fehérre meszelt, karcsú, elegáns, hatemeletes bérháza 1933 és 1934 közt épült a tehetséges, fiatal építészpáros: Lauber László és Nyíri István tervei alapján. A kilenclakásos, modern felfogású ház nem tölti be a teljes telket: kicsiny kert zöldellik a bérház mögött. Újdonsága zöld tetőkertje: ez az első ilyen tetőbeépítés Budapesten. A ház tulajdonosának legfelső szinten lévő lakásához tartozott 150 négyzetméternyi területen. A megemelt virágágyásokat eredetileg fű és tujasor díszítette, a kertet körülvevő falakat áttörték, hogy láthatóvá váljék a kilátás a Várhegyre. Akkor még csendes is lehetett a környék, nem a zúgó forgalmat hallgathatta, aki 1935-ben kiült a teraszra nyári esten pohárka pezsgővel….

Ebben a házban lakott a két világháború közti Magyarország egyik legnépszerűbb színésze: Jávor Pál.  Remélem, élt itt boldog napokat is, nagybetegen egyik utolsó kívánságát itt, a szemközti kórház kertjében teljesítették, miszerint cigányprímás húzta el kedvenc nótáját. Meghalni jött haza sikertelen, kényszerű amerikai emigrációjából, hogy itthon épp-hogy megtűrt, meg nem értett, kisemmizett színészként haljon meg, idő előtt. De ez a ház még akkor épült, amikor Jávor Pál csillaga ragyogott, egyenes derekú eleganciája passzol a luxusbérház régi képeihez.
 














Ahogy a mai homlokzatot elnézi az ember, önmagában is elég keserves a látvány, hát még az eredeti, 1933-as képpel összehasonlítva sírnivaló a kontraszt. Csak azt változtatta meg a vak (?) igénytelenség, ami anno a magyar Bauhaus egyik legjellegzetesebb bérházává tette ezt az épületet. Az üvegablak sor, ami az íves teraszokban folytatódott az eredeti tervek szerint. Ma szürke, jellegtelen falszakaszokkal elválasztott, arctalan ablakpárok bámulnak az utca felé a teraszok vonalában. Kár.

A híres tetőteraszról nem leltem mai képet, de élek a gyanúperrel, hogy veszített régi eleganciájából – már ha megvan egyáltalán. Ismerve a hasonló korú és stílusú budapesti házak háború utáni és módszerváltás óta is változatlan intenzitással szakadozó becsületét – tisztelet a kivételnek - nem lennék meglepve, ha a szépséges tetőkert mára nyomtalanul eltűnt volna. De megvannak a szép, régi képek, azok tán megihlethetnek majdan egy új, jó ízléssel megáldott tulajdonost. Hátha…
A nagy színészen kívül az építészeti bravúr is említést érdemelne a ház falán. Enélkül ez a ház is büszke múltjukat szemérmesen rejtegető mesélő házak népes táborát gazdagítja Budapesten.

2013. január 16., szerda

A Budai Vigadó


Régimódi palota Vizivárosban, rendezvények, ünnepségek klasszikus helyszíne. A Fő utcáról érkezve - akarva-akaratlanul – hátulról érkezik a látogató, így az elegáns homlokzatot nem is látja egyből: el kell sétálni a Corvin tér közepére, hogy belátható legyen az egész. Szép. Kicsit lélektelen a nemrég elkészült gondos felújítás ellenére. Hiányzik belőle valami. A régi, 1910-es képen rögtön szembetűnő a hiány: akkoriban még senkinek nem jutott eszébe kulturális intézményt kávéház nélkül üzemeltetni. Vagy városi teret építeni napernyős, asztalokkal-székekkel vendégeket hívogató kiülő nélkül. Eredetileg az épület Fő utcai sarkán kávéház, az Iskola utca fele Vigadó Vendéglő néven étterem töltötte meg élettel a teret és a házat.
 

Most bezzeg a kávéház és a vendéglő régi helyén, a kirakat nagy ablakain át fehér kartonlapok mutatják sivár arcukat a tér felé. Kár.

A Budai Vigadó megszületésének igénye a kultúrára éhes budai polgárok ötlete volt. 1892-ben írtak levelet Gerlóczy Károly fővárosi alpolgármesternek, miszerint a Pesti Vigadó mintájára nyíljon bálteremmel rendelkező kulturális intézmény Budán, ahol ilyen addig nem létezett. Száz évvel ezelőtt egy beadvány átfutási idejét nem a mai lajhár tempó és a teljes érzéketlenség határozta meg. 1898-ban megszülettek a tervek, és rá két évre, 1900-ban állt a ház. A tervező páros Kallina Mór és veje Árkay Aladár voltak. Kallina Bécsből jött Pestre Otto Wagner irodavezetőjeként. Első pesti munkája a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga tervei és építésének vezetése volt. De az ő keze munkája a Bécs Kapu téri evangélikus templom és a Hadtestparancsnokság szintén a Budai Várban. Árkay Aladár az akkor fiatal korosztály csillaga. Az ő munkája sok minden mellett a Csaba utcai katolikus templom és a Svábhegy oldalában a Bírák és Ügyészek meseszerű, angolos stílusú villa-telepe.

A Budai Vigadó kétemeletes, belsőudvaros, timpanonos, kupolaszerűen manzárdos tetővel ellátott épület, mely főleg a neoreneszánsz stílusjegyeit viseli magán, a korra jellemző eklektikus stílusban. A homlokzat oszlopai olasz reneszánsz mintát követnek. A kapu- és ablakkeretezések szintén az olasz (római, firenzei) reneszánsz palotaépítészetet jellemző megoldások. A főhomlokzatot eredetileg kis pillérek, könyöklők ékesítették.

Az eklektikus külsőt – eredetileg – szecessziós belső gazdagította. Az impozáns előcsarnokból széles, íves márványlépcső visz az emeletre, ahol 350 négyzetméteres díszterem, a Budai Polgári Kör társalgója, olvasója és három játékterme (!) állt eredetileg a vendégek rendelkezésére. A díszteremhez két oldalról egy-egy kisterem csatlakozott, oldalt, az utcákkal párhuzamos szárnyakban pedig további kistermek, a belső udvarra néző folyosókon társalgók, klub- és olvasóhelyiségek, kártyaszobák nyíltak. A felsőbb szinteken négy magánlakást alakítottak ki. Mindezek mellett itt működött a Budai Könyvtár Egylet és a Budai Anyakönyvi Hivatal.

Az épületet 1900. január 20-án (épp 113 éve!) Halmos János polgármester adta át. Az első itt megrendezett mulatság egy nagyszabású farsang volt Klotild főhercegnő fővédnöksége alatt.

A báltermet később 306 fő befogadására alkalmas színházteremmé alakították át. A háborús sérülések kijavításakor egy egyszerűbb épület üzemeltetése volt a cél, az eredetihez való közelítés csak a legutóbbi, 2007-es felújításkor merült fel. Az intézmény azóta Hagyományok Háza néven működik, az épületet 2011-ben pedig műemlékké nyilvánították.