Egy teniszpálya emlékére

Romos, sárga ház a budai dombok között. Aki a nyolcas busszal jár, vagy kocsival a Hegyalja úton, naponta megy el mellette. Igaz, évek óta üres, egyre romosabban, kitört ablakokkal, de még áll, türelmesen várja sorsa jobbra fordulását.

A Tigris utca és az Aladár utca sarkán tágas teniszpályák vonzották a sportot szerető, vagy csak kívülről csodáló lakók figyelmét úgy 75 éven át.

Az üresen tátongó, omladozó, de szomorúan is szép klubház tervezője Hültl Dezső, az építés éve 1928. A bezárásé 2005.

 

 

Akkor, a kétes hírű - és célú - privatizáció idején a pályákat felszámolták, helyükön azóta – 8 éve! - felvonulási terület éktelenkedik Buda közepén. Pedig ez volt Budapest egyik legrégebbi teniszklubja. Nehéz elképzelni, hogy ha a kommunizmus közepesen tenisz-szerető éveiben túl tudott élni, nem beszélve ugye egy háborúról, akkor pont most, a XXI. század elején ne lenne képes egy bel-budai, kertvárosi környék eltartani egy teniszklubbot. Az épület pedig az első kerület büszkesége kéne, hogy legyen: bauhaus-os stílusával, a tájba simuló, arányos vonalaival, és, nem utolsó sorban hatalmas teraszokkal büszkélkedő épületnek némi jó szándékkal és kreativitással meg lehetne találni a méltó funkciót. A környék lakóin nem múlna: évek óta folytatják egyre reménytelenebb szélmalomharcukat az elkótyavetyélt értékes földterület „hasznosítóival”, és a befektetővel szemben gyatra erőket képviselő önkormányzattal szemben.

A klubház még áll és vár. Jól megépült anno – szerencsére, hátha megéri, mire a jónak jóindulattal sem becézhető új tulajdonosai eldöntik, mikor újítják fel végre. Már ha egyáltalán van bármilyen tervük..

 

Sok kérdés merül fel a laikus szemlélőben. Ha valaki megvesz egy ilyen szép, és évtizedek óta virágzó teniszklubot Buda közepén, ugyan miért zárja be?? Mert beépíteni jobb üzlet. De ha nincs pénze építkezni – mert miért is áll a rendetlen építkezési káosz a pályák helyén lassan egy évtizede – szóval ha nincs pénze, miért veszi meg? Mert a "csókos haver" hozzájuttatta? 2005 tájékán nem volt ritka az ilyesmi… Az építési engedély több, egymástól távolabb álló épület építésére szól. Ezt, mint jó hírt tudatta az önkormányzat a lakókkal. Akik, feltételezhetjük, nem voltak elragadtatva.

A klubház műemlék – valószínűleg ez mentette meg az azonnali bulldózerezéstől. Az irodaház-építő beruházó gondolom, azt várja, hogy összedőljön, és akkor „átalakításnak” becézve mondjuk állami (EUs?) támogatással „hasznosíthatja” majd a felszabaduló területet. Ha jellegzetes pesti építkezésről beszélünk. És minek irodaházakat építeni még Budán? Hogy legyen még 5-10 vaküres, kiadhatatlan, de cserébe tájidegen, randa monstrum Budán?

 

Ha nem állítja le valaki a 2005-ben elindult, kártékony folyamatot, Budapest ismét elveszít valamit épített emlékeiből, mesélő házaiból. Pedig megmenthető lenne. Egyszerűen vigyázni kéne rá, megbecsülni, felújítani, és megtartani olyan elegánsnak, egyszerűnek és szépnek, ahogy 1928-ban Hültl tanár úr tervei szerint megépült. Még nem késő.