Postává pusztítva

Bérház a körúton. Nagy, szürke sarokház, kívülről semmi bíztató nem látszik rajta. Földszintjén lélektelen-lélekölő posta terpeszkedik megbízhatóan ocsmány, nyáron forró, télen csonthideg vaskeretes üvegtáblákkal a hetvenes évekből. Minden hajdani szépség gondosan, nyom nélkül eltűntetve, elfelejtve. Egészen addig, amíg a gyanútlan látogató be nem lép a lépcsőházba.

Nem is a fekete-fehér, finom mintás padló képeszti el az embert. Hanem a metszett üvegablakok. Kerekek, nagyok, kicsik, ablakokban, sőt ajtókban, kék aprókkal díszítve, de leginkább a törékeny fehér virágok a fehér alapba metszve. Nemes eleganciával, minimum 100 éve. 50 év kommunizmust élt túl, egy világháborút és egy nem kevésbé véres ’56-ot, és ugye az efféle szépségekre kevéssé fogékony, legkártékonyabb utóbbi 25 évet. Csoda. Egy újabb csepp csoda Pesten.

Aztán kiderült, nem véletlen a randa posta alapterülete. Amikor a ház épült - nem olyan meglepő módon - kávéházat terveztek és nyitottak helyén, ami boldogan és igen rentábilisan üzemelt a  békeidők polgári Budapestjén.  Egészen 1945-ig.

Spolarich György 1910-ben nyitott itt fényes üzletet.
Hatalmas tükrök, dúsan aranyozott, kazettás mennyezet – ha hajdani tervezője látná a mai postát, bizony sírva fakadna. Az amúgy sem rossz hangulatot pálmafák voltak hivatottak emelni, kényelmes pamlagok, páholyok várták a nagyérdeműt.

Nagypolgárok, katonatisztek mellett a pékek törzshelye volt, itt tartották az ipartestületi
vacsorákat – elnökük családi üzletében. Sőt, 1911-ben a Józsefvárosi Athlétikai Club ide tette át székhelyét a Szimplomból.

A két világháború közt ugyan a szélsőjobb fészkének vádjával illették, magas szakmai színvonalát senki soha nem kérdőjelezte, sőt. Remek ételek, borok és muzsikusok mellett hatalmas vonzerő volt a kávé: 1924-ben először itt adtak olasz kávét Pesten.

A Spolarich család értett a szakmához: idővel megszerezték a Margitszigeten, a hajdani MAC-pálya melletti Club-pavilont, ami a felső tízezer törzshelye volt, emellett állami támogatással „Magyar Borházat” nyitottak Berlinben (!), ami ugye szintén nem jövedelmezett rosszul. 1935-ben pedig átvették a Philadelphia üzemeltetését Budán, a Krisztinaváros szívében, és utolsó fénykorát a szomszédos Zöldfa is az ő irányításuk alatt élte - mielőtt végképp elsöporte volna a föld színéről előbb az államosítás, majd a buldózerek. A Spolarich-család utolsó nagy vállalkozása a New York bérbevétele volt. De a világ legszebb kávéháza felvirágoztatását elsöpörte a háború.

Ahogy a kávéillatú, polgári Budapestet is, és mindenkit, aki oly ragyogóan értett a vendéglátáshoz.
Nekünk marad a posta, és egy részben kékre festett, kicsit szakadt, szomorú, mesélő lépcsőház. Sovány vigasz.