Kincsem palotája a Belvárosban

Reáltanoda utca.

Már jártunk itt: sarkán öreg palota omladoz, gazda, lakó és feladat híján összedőlésére vár. Pedig hajdan Tiziano képek díszítették falait, Almásy és Szapáry grófok hajlékaként látott szebb napokat. Az utca Astoria felöli végét Ybl romos palotája zárja, mint egy szomorú opera-díszlet: szerencsére jól megépült úgy 150 éve, még áll, az elmúlt cirka 70 év hanyagsága és egy világháború ellenére is, hősiesen, bár erősen megrogyva.  A Reáltanoda utca házainak többsége lakóépület, van itt szecessziós felújítás, parkolóház, irodaház, modern, sikeres foghíjbeépítésre is példa.

Az Eötvös gimnáziummal átellenben hálóval fedett, sötét falszakaszra lesz figyelmes az arra járó. Mintha felújítás zajlana? A kapu vadonatúj, igényes asztalos munka. A ház viszont rom, úgy tűnik, a lelkesedés és a pénz a bejárati ajtó felújításával elfogyott. Fura. Valaki egy pesti bérpalota restaurálásába fog, az ajtóval kezdi, majd hálóba csomagolja az épületet, és sorsára hagyja? Szomszédjaihoz képest kicsi, kétszintes palotáról van szó, magas ablakai 4-5 méteres belmagasságot
sejtetnek, szép termeket, megbecsülésre érdemes, belakható tereket.

A neoreneszánsz palota az újjászülető Pest fénykorában, 1878-ban épült Bukovics Gyula tervei alapján. Ő tervezte többek között Tura mesebeli kastélyát a Schossberger család számára, de a Földművelésügyi Minisztérium szigorú, oszlopos épületét is a Kossuth téren. A megrendelő Blaskovics Ernő volt, aki arról volt híres, hogy övé volt Kincsem, a világhírű csodakanca. Kincsem 1876 és 1879 közt 54 versenyen indult, és abból 54-et nyert meg. Angol arisztokraták vagyonokat voltak képesek fizetni, hogy összemérhessék lovaik tudását Kincsemével. Így aztán Kincsem szép bevételeket hozott gazdájának: ezen pénzből épült a később Pesten Kincsem-Palotaként ismert belvárosi épület.

A fénykor végét a világháború és annak gyászos befejezése jelentette, 1950-től a szomszédos Úttörő Áruház raktáraként kezdődött a mélyrepülés. A huszadik század második fele sem hozott megbecsülést a jobb sorsra érdemes palotának.

Így, a huszonegyedik század elején bár áll, üres, romos, betört ablakokkal, de – sors fintoraként – ragyogó ajtóval várja sorsa jobbra fordulását.

Egy teniszpálya emlékére

Romos, sárga ház a budai dombok között. Aki a nyolcas busszal jár, vagy kocsival a Hegyalja úton, naponta megy el mellette. Igaz, évek óta üres, egyre romosabban, kitört ablakokkal, de még áll, türelmesen várja sorsa jobbra fordulását.

A Tigris utca és az Aladár utca sarkán tágas teniszpályák vonzották a sportot szerető, vagy csak kívülről csodáló lakók figyelmét úgy 75 éven át.

Az üresen tátongó, omladozó, de szomorúan is szép klubház tervezője Hültl Dezső, az építés éve 1928. A bezárásé 2005.

 

 

Akkor, a kétes hírű - és célú - privatizáció idején a pályákat felszámolták, helyükön azóta – 8 éve! - felvonulási terület éktelenkedik Buda közepén. Pedig ez volt Budapest egyik legrégebbi teniszklubja. Nehéz elképzelni, hogy ha a kommunizmus közepesen tenisz-szerető éveiben túl tudott élni, nem beszélve ugye egy háborúról, akkor pont most, a XXI. század elején ne lenne képes egy bel-budai, kertvárosi környék eltartani egy teniszklubbot. Az épület pedig az első kerület büszkesége kéne, hogy legyen: bauhaus-os stílusával, a tájba simuló, arányos vonalaival, és, nem utolsó sorban hatalmas teraszokkal büszkélkedő épületnek némi jó szándékkal és kreativitással meg lehetne találni a méltó funkciót. A környék lakóin nem múlna: évek óta folytatják egyre reménytelenebb szélmalomharcukat az elkótyavetyélt értékes földterület „hasznosítóival”, és a befektetővel szemben gyatra erőket képviselő önkormányzattal szemben.

A klubház még áll és vár. Jól megépült anno – szerencsére, hátha megéri, mire a jónak jóindulattal sem becézhető új tulajdonosai eldöntik, mikor újítják fel végre. Már ha egyáltalán van bármilyen tervük..

 

Sok kérdés merül fel a laikus szemlélőben. Ha valaki megvesz egy ilyen szép, és évtizedek óta virágzó teniszklubot Buda közepén, ugyan miért zárja be?? Mert beépíteni jobb üzlet. De ha nincs pénze építkezni – mert miért is áll a rendetlen építkezési káosz a pályák helyén lassan egy évtizede – szóval ha nincs pénze, miért veszi meg? Mert a "csókos haver" hozzájuttatta? 2005 tájékán nem volt ritka az ilyesmi… Az építési engedély több, egymástól távolabb álló épület építésére szól. Ezt, mint jó hírt tudatta az önkormányzat a lakókkal. Akik, feltételezhetjük, nem voltak elragadtatva.

A klubház műemlék – valószínűleg ez mentette meg az azonnali bulldózerezéstől. Az irodaház-építő beruházó gondolom, azt várja, hogy összedőljön, és akkor „átalakításnak” becézve mondjuk állami (EUs?) támogatással „hasznosíthatja” majd a felszabaduló területet. Ha jellegzetes pesti építkezésről beszélünk. És minek irodaházakat építeni még Budán? Hogy legyen még 5-10 vaküres, kiadhatatlan, de cserébe tájidegen, randa monstrum Budán?

 

Ha nem állítja le valaki a 2005-ben elindult, kártékony folyamatot, Budapest ismét elveszít valamit épített emlékeiből, mesélő házaiból. Pedig megmenthető lenne. Egyszerűen vigyázni kéne rá, megbecsülni, felújítani, és megtartani olyan elegánsnak, egyszerűnek és szépnek, ahogy 1928-ban Hültl tanár úr tervei szerint megépült. Még nem késő.

Úri utca

Halványan, egyre halványabban dereng egy letűnt kor eleganciája. Ívelt ablakok, stílusos klasszicizmus váltja egymást a háború és a kommunizmus pusztító sivársága által szerencsésen megkímélt néhány épületen. Valami rémlik: egyszer, réges-régen itt élt a magyar arisztokrácia. Telente legalábbis, amikor inkább a városi lakot fűtötték ki a vidéki kastélyok helyett. Itt töltötték a Karácsonyt, az Opera-és báli szezont, mielőtt a természet ébredésével visszavonultak vidéki birtokaikra.

Gróf Széchenyi Gyula családja Marcali és az Úri utca 8 között „ingázott”. Marcaliban felismerhető a kastély, középületként, sok más sorstársával egyetemben kórházként használja a város a mai formájában 1913-ban épült nem kicsiny, 85 szobás, eklektikus kastélyt.

Az uradalom hajdan fácánvadászatairól volt híres, az 1887-es Országgyűlési Almanach szerint „Széchenyi Gyula gróf a marczali uradalomnak lévén ura, az 1860-as években élénk részt vett a megye politikai és gazdasági mozgalmaiban, s marczali kastélyában találkoztak Somogymegye notabilitásai, s döntöttek a megye ügyeiben (.…) uradalma egyik mintagazdasága a megyének, vadasa hírben áll.” Széchenyi Gyula tagja volt a főrendi háznak, 1857- től kamarási, 1868-től titkos tanácsi méltóságot nyert, majd 1900-ban, 70 évesen a rejtélyes feladatokkal bíró király személye körüli miniszteri címet nyerte el 3 évre.

Úri utcai palotáját kora neves építésze, a királyi palotát is átépítő Hauszmann  Alajos tervezte át 1903-ban eklektikus stílusban. Talán ekkor festették először "Alt-Wien" rózsaszínre s készíthették csoda folytán ma is látható, meseszép kovácsoltvas kapuját, mely fölött nyolc és fél ágú, koronás címert lehet, bár nem könnyen, kibogarászni.

A kilencedik koronaág – jellemző módon - rég letört, és még jellemzőbb módon azóta sem javította ki senki.

 

 

 

A hívatlan vendéget szép kilincs fogadja a faragott ajtón, kovácsoltvas lépcső visz az emeletre – a hajdani lépcsőszőnyeg karikái még megmaradtak emlékbe -  a fehér, kazettás mennyezet is réginek tűnik, bár a belegyógyított fürdőszoba lámpa elég hervasztó látványt nyújt, a hátrafelé nyíló nagy, szögletes ablakon beözönlő fény mégis hozzáértő tervezésre vall.

Az öreg gróf 1921. január 13-án halt meg Budapesten. Jó eséllyel itt, ebben a szép, a XXI. században is hősiesen álló, mesélő várbéli palotában.

Érdemes nem a szokásos lehajtott fejjel menni el mellette. Az út túloldaláról a legszebb, onnan mutatja szépségét az arra figyelmes szemeknek.

Anglia - Budán

Egy csipetnyi Anglia.

Ez az első gondolata annak, aki nyitott szemmel jár, és így nem téveszti szem elöl a 41/b. jelzésű házat a Városmajor utcában. Szomszédja balról egy nemrégi rettenet, jobbról egy, a Barabás-villánál kevésbé híres, de szintén Hild-tervezte, 1841 és 1843 közt nyaralónak épült, ma szürkén szomorkodó, szebb jövőre érdemes épület.

Közéjük ékelődött ez a kis szecessziós ékszerdoboz. Érdekes, kerítése öregebb, mint a gazdája, nem is kicsit: a Hild-villa tartozéka eredetileg. Felújítva, megbecsülve védi barátságos, relatív új gazdáját.
Még a bejárati ajtó is eredeti – vagy legalábbis kiváló felújítás. Az ajtó fölött kis, fehér dombormű, a földszinti nappali íves ablakkal tekint a forgalmas, büdös, zajos Városmajorra. Hollandiában, Angliában szokásos építészet, nem itt, a rohanó, poros Budapesten.


Baróthy-ház néven említi a szakirodalom. A közeli Bírák és Ügyészek Telepének bravúros építésze Árkay Aladár, és apósa, a Budai Vigadó tervezője Kallina Mór jegyzi a terveket, az építés éve 1906.

Egy, az utcán, pont a ház előtt álló beton villanyoszlopon kívül – ami azért rendesen rontja a képet – semmi zavaró ízléstelenség nem bántja a szemet. Sehol egy kutyaól jellegű padlás-ablak, se hullámpala, se elnagyolt terasz. Kerek egész. Egy szép ház jó kezekben. Végre.

Postává pusztítva

Bérház a körúton. Nagy, szürke sarokház, kívülről semmi bíztató nem látszik rajta. Földszintjén lélektelen-lélekölő posta terpeszkedik megbízhatóan ocsmány, nyáron forró, télen csonthideg vaskeretes üvegtáblákkal a hetvenes évekből. Minden hajdani szépség gondosan, nyom nélkül eltűntetve, elfelejtve. Egészen addig, amíg a gyanútlan látogató be nem lép a lépcsőházba.

Nem is a fekete-fehér, finom mintás padló képeszti el az embert. Hanem a metszett üvegablakok. Kerekek, nagyok, kicsik, ablakokban, sőt ajtókban, kék aprókkal díszítve, de leginkább a törékeny fehér virágok a fehér alapba metszve. Nemes eleganciával, minimum 100 éve. 50 év kommunizmust élt túl, egy világháborút és egy nem kevésbé véres ’56-ot, és ugye az efféle szépségekre kevéssé fogékony, legkártékonyabb utóbbi 25 évet. Csoda. Egy újabb csepp csoda Pesten.

Aztán kiderült, nem véletlen a randa posta alapterülete. Amikor a ház épült - nem olyan meglepő módon - kávéházat terveztek és nyitottak helyén, ami boldogan és igen rentábilisan üzemelt a  békeidők polgári Budapestjén.  Egészen 1945-ig.

Spolarich György 1910-ben nyitott itt fényes üzletet.
Hatalmas tükrök, dúsan aranyozott, kazettás mennyezet – ha hajdani tervezője látná a mai postát, bizony sírva fakadna. Az amúgy sem rossz hangulatot pálmafák voltak hivatottak emelni, kényelmes pamlagok, páholyok várták a nagyérdeműt.

Nagypolgárok, katonatisztek mellett a pékek törzshelye volt, itt tartották az ipartestületi
vacsorákat – elnökük családi üzletében. Sőt, 1911-ben a Józsefvárosi Athlétikai Club ide tette át székhelyét a Szimplomból.

A két világháború közt ugyan a szélsőjobb fészkének vádjával illették, magas szakmai színvonalát senki soha nem kérdőjelezte, sőt. Remek ételek, borok és muzsikusok mellett hatalmas vonzerő volt a kávé: 1924-ben először itt adtak olasz kávét Pesten.

A Spolarich család értett a szakmához: idővel megszerezték a Margitszigeten, a hajdani MAC-pálya melletti Club-pavilont, ami a felső tízezer törzshelye volt, emellett állami támogatással „Magyar Borházat” nyitottak Berlinben (!), ami ugye szintén nem jövedelmezett rosszul. 1935-ben pedig átvették a Philadelphia üzemeltetését Budán, a Krisztinaváros szívében, és utolsó fénykorát a szomszédos Zöldfa is az ő irányításuk alatt élte - mielőtt végképp elsöporte volna a föld színéről előbb az államosítás, majd a buldózerek. A Spolarich-család utolsó nagy vállalkozása a New York bérbevétele volt. De a világ legszebb kávéháza felvirágoztatását elsöpörte a háború.

Ahogy a kávéillatú, polgári Budapestet is, és mindenkit, aki oly ragyogóan értett a vendéglátáshoz.
Nekünk marad a posta, és egy részben kékre festett, kicsit szakadt, szomorú, mesélő lépcsőház. Sovány vigasz.

Oázis az Astorián

Meseországban jártam. Ma is, mint minden alkalommal, amikor kedves, idős nagynénémet látogatom a Belváros egyik legszebb házában. Az a fajta elegancia él itt, amit ma már csak régi magyar filmekben, vagy Párizsban látni.

 

Az építés éve 1935. Tervezői Novák Ede és Baráth Béla. Mellé, a sarokra ékelődött a ma teljesen egynek látszó, a sarok ívét követő szomszédos épület a kilencszáz negyvenes évek elején Hürtl Dezső – szintén zseniális – tervei alapján. A kivitelezéshez az akkor létező legmodernebb anyagokat használták, amiket még háború és az azt követő elhanyagolás sem tudott véglegesen tönkretenni.

A Rákóczi út 4. a Georgia Nyugdíjintézet megbízásából épült igazi luxusbérháznak. „Figyelemre méltóan elegánsnak” értékelte a korabeli francia szaksajtó is. Kőburkolata travertin, vörösmárvány ablakkeretek és tetőtéri műteremlakás emeli az eleganciát. Álló ablakai a Rákóczi út többi, eklektikus házának ablakvonalait követi, tán a hatósági előírásoknak köszönhetően.

A gyanútlan XXI. század eleji, a pesti koszhoz szokott látogató álla először az előcsarnokban esik le. Az ugyanis rózsaszín márvány. Szépségét – okosan – rejtett, finom világítás emeli az egyébként ronda, hetvenes évekből ismerős egyen-postaládák vonala fölött.

A lépcsőház kerek, az így kialakított szabályos körből nyílnak a lakások. És a másik meglepetés: a kert. Vékony, a fény felé törő fák adnak árnyékot, zöldet, és csodamód csöndet pár méterre az Astoria reménytelen ricsajától.

 

 

Még látszik a szökőkút helye, kőből készült íve könnyedén felújíthatónak tűnik – de persze fel nem merül senkiben, hogy ha egyszer szökőkút frissítette itt a levegőt, most is milyen jól esne. A kertre – értelemszerűen és nem kevésbé meglepő módon – hatalmas teraszok néznek. Tulajdonosaik látványos örömére. A túloldalról a Zsinagóga szépséges toronysisakja ragyog.

Mielőtt elmegyek, érdemes visszanézni. A legfelső emeleten álló szobor különös szépségű a naplementében…

 

 

 

Vénusz villája a Városligetben

Ajtósi Dürer sor. Ahogy az ember a reménytelenül forgalmas, zajos, sok – de sose elég – sávos Róbert Károly körútról meglátja a Vakok Intézetének cirkalmas, piros tetejét, felvillan a remény: ott, már mindjárt letérhetünk.  Lechner Ödön monumentális, virágokkal, szecessziós ívekkel szelídített iskolaépülete üdítő szín a kietlen városi forgalomban. Nem úgy az Ajtósi Dürer sor. Az útburkolat – illetve annak lassan teljes hiánya – a lelket is kirázza a gyanútlanul, vagy kínjában arra tévedőnek, függetlenül attól, milyen korszerű építésű, rugózású, méretű járművel utazik. Élek a gyanúperrel, hogy Lechner korában is simább és járhatóbb volt a széles, a Városligetet körülölelő, az új kertvárost a Belvárossal összekötni hivatott főútvonal.
 

Szegény Városliget a nyári hőségben leginkább gazdátlan búzamezőre emlékeztet, nehéz kimagyarázni angolszász vendégeimnek, hogy szoktak itt locsolni, gondozni is, csak ugye a meleg….sovány vigasz.
 

Amire viszont minden, erre kísért vendégem figyelmét felhívom, az a Stefánia sarkán álló meseszép Zala-villa.
 

 

Zala György, a Hősök tere Milleniumi Emlékmű szobrásza, a XIX. századi virágkor ünnepelt művésze első műterme az Epreskertben állt, a mesteriskola közelében, a Városliget másik oldalán. Amikor 1898-ban eladta a Lendvay utca sarkán álló 277 négyszögöles ingatlanát rajta egy 15 éves pavilonnal 30 ezer forintért, hitelt kellett felvennie, hogy ezt, a Stefánia sarkán álló 650 négyszögöles telket megvehesse. Az epreskerti művészlak egyszerű, főleg praktikus műterem volt, ez, az 1898 és 1900 közt felépült villa és műterem más minőséget képviselt.
 

Az eredeti terveket Lechner Ödön készítette a villához, de azt végül - rejtélyes okokból - nem ő, hanem az eredetileg "csak" a különálló, 400 négyzetméteres műterem vasszerkezetének alkotói, a kor neves, fiatal tervezői: a Jámbor és Bálint Építésziroda építette meg. 

 

 

A nagy műterem mellett egy kisebb, 65 négyzetméteres is szolgálta a művész kényelmét, továbbá két gipszöntő műhely, alagsori istálló és kocsiszín, plusz ugye a kétemeletes villa. Az épület belsejét eredetileg, a háború pusztításai előtt Toroczkai Wigand Ede tervezte egy valószinüleg szintén Zsolnay borítású kandallóval együtt, de elveszett az eredeti, a Jámborék által tervezett szecessziós kandalló is – nagy kár értük.
 

A ma is álló ház Lechnert idézi a hullámzó tetővel, Zsolnay ablak-és ajtókeretekkel, de legfőbb dísze az Ajtósi Dürer sor felé néző ablak „Vénusz ünneplése” című, Zala György által készített kompozíciója.

 

 

 

A Zsolnay-gyár minőségét dicséri a kerítés is, ami szintén valami csoda folytán nem veszett el, ment tönkre, tűnt el sem a háború, sem a kommunizmus áldatlan éveiben.

 

Viszont a Stefánia felöli oldalon áll azért egy, a XX. század második felének barbár, ízléstelen lábnyoma: tán őrszobának szánhatták a barna, sokszögletes, koszos, üveg ólt, szomorú, hogy az elmúlt évek egyik tulajdonosának, így a Líbiai Nagykövetségnek sem szúrt szemet annyira, hogy elbontsák végre.