Postává pusztítva

Bérház a körúton. Nagy, szürke sarokház, kívülről semmi bíztató nem látszik rajta. Földszintjén lélektelen-lélekölő posta terpeszkedik megbízhatóan ocsmány, nyáron forró, télen csonthideg vaskeretes üvegtáblákkal a hetvenes évekből. Minden hajdani szépség gondosan, nyom nélkül eltűntetve, elfelejtve. Egészen addig, amíg a gyanútlan látogató be nem lép a lépcsőházba.

Nem is a fekete-fehér, finom mintás padló képeszti el az embert. Hanem a metszett üvegablakok. Kerekek, nagyok, kicsik, ablakokban, sőt ajtókban, kék aprókkal díszítve, de leginkább a törékeny fehér virágok a fehér alapba metszve. Nemes eleganciával, minimum 100 éve. 50 év kommunizmust élt túl, egy világháborút és egy nem kevésbé véres ’56-ot, és ugye az efféle szépségekre kevéssé fogékony, legkártékonyabb utóbbi 25 évet. Csoda. Egy újabb csepp csoda Pesten.

Aztán kiderült, nem véletlen a randa posta alapterülete. Amikor a ház épült - nem olyan meglepő módon - kávéházat terveztek és nyitottak helyén, ami boldogan és igen rentábilisan üzemelt a  békeidők polgári Budapestjén.  Egészen 1945-ig.

Spolarich György 1910-ben nyitott itt fényes üzletet.
Hatalmas tükrök, dúsan aranyozott, kazettás mennyezet – ha hajdani tervezője látná a mai postát, bizony sírva fakadna. Az amúgy sem rossz hangulatot pálmafák voltak hivatottak emelni, kényelmes pamlagok, páholyok várták a nagyérdeműt.

Nagypolgárok, katonatisztek mellett a pékek törzshelye volt, itt tartották az ipartestületi
vacsorákat – elnökük családi üzletében. Sőt, 1911-ben a Józsefvárosi Athlétikai Club ide tette át székhelyét a Szimplomból.

A két világháború közt ugyan a szélsőjobb fészkének vádjával illették, magas szakmai színvonalát senki soha nem kérdőjelezte, sőt. Remek ételek, borok és muzsikusok mellett hatalmas vonzerő volt a kávé: 1924-ben először itt adtak olasz kávét Pesten.

A Spolarich család értett a szakmához: idővel megszerezték a Margitszigeten, a hajdani MAC-pálya melletti Club-pavilont, ami a felső tízezer törzshelye volt, emellett állami támogatással „Magyar Borházat” nyitottak Berlinben (!), ami ugye szintén nem jövedelmezett rosszul. 1935-ben pedig átvették a Philadelphia üzemeltetését Budán, a Krisztinaváros szívében, és utolsó fénykorát a szomszédos Zöldfa is az ő irányításuk alatt élte - mielőtt végképp elsöporte volna a föld színéről előbb az államosítás, majd a buldózerek. A Spolarich-család utolsó nagy vállalkozása a New York bérbevétele volt. De a világ legszebb kávéháza felvirágoztatását elsöpörte a háború.

Ahogy a kávéillatú, polgári Budapestet is, és mindenkit, aki oly ragyogóan értett a vendéglátáshoz.
Nekünk marad a posta, és egy részben kékre festett, kicsit szakadt, szomorú, mesélő lépcsőház. Sovány vigasz.

Oázis az Astorián

Meseországban jártam. Ma is, mint minden alkalommal, amikor kedves, idős nagynénémet látogatom a Belváros egyik legszebb házában. Az a fajta elegancia él itt, amit ma már csak régi magyar filmekben, vagy Párizsban látni.

 

Az építés éve 1935. Tervezői Novák Ede és Baráth Béla. Mellé, a sarokra ékelődött a ma teljesen egynek látszó, a sarok ívét követő szomszédos épület a kilencszáz negyvenes évek elején Hürtl Dezső – szintén zseniális – tervei alapján. A kivitelezéshez az akkor létező legmodernebb anyagokat használták, amiket még háború és az azt követő elhanyagolás sem tudott véglegesen tönkretenni.

A Rákóczi út 4. a Georgia Nyugdíjintézet megbízásából épült igazi luxusbérháznak. „Figyelemre méltóan elegánsnak” értékelte a korabeli francia szaksajtó is. Kőburkolata travertin, vörösmárvány ablakkeretek és tetőtéri műteremlakás emeli az eleganciát. Álló ablakai a Rákóczi út többi, eklektikus házának ablakvonalait követi, tán a hatósági előírásoknak köszönhetően.

A gyanútlan XXI. század eleji, a pesti koszhoz szokott látogató álla először az előcsarnokban esik le. Az ugyanis rózsaszín márvány. Szépségét – okosan – rejtett, finom világítás emeli az egyébként ronda, hetvenes évekből ismerős egyen-postaládák vonala fölött.

A lépcsőház kerek, az így kialakított szabályos körből nyílnak a lakások. És a másik meglepetés: a kert. Vékony, a fény felé törő fák adnak árnyékot, zöldet, és csodamód csöndet pár méterre az Astoria reménytelen ricsajától.

 

 

Még látszik a szökőkút helye, kőből készült íve könnyedén felújíthatónak tűnik – de persze fel nem merül senkiben, hogy ha egyszer szökőkút frissítette itt a levegőt, most is milyen jól esne. A kertre – értelemszerűen és nem kevésbé meglepő módon – hatalmas teraszok néznek. Tulajdonosaik látványos örömére. A túloldalról a Zsinagóga szépséges toronysisakja ragyog.

Mielőtt elmegyek, érdemes visszanézni. A legfelső emeleten álló szobor különös szépségű a naplementében…

 

 

 

Vénusz villája a Városligetben

Ajtósi Dürer sor. Ahogy az ember a reménytelenül forgalmas, zajos, sok – de sose elég – sávos Róbert Károly körútról meglátja a Vakok Intézetének cirkalmas, piros tetejét, felvillan a remény: ott, már mindjárt letérhetünk.  Lechner Ödön monumentális, virágokkal, szecessziós ívekkel szelídített iskolaépülete üdítő szín a kietlen városi forgalomban. Nem úgy az Ajtósi Dürer sor. Az útburkolat – illetve annak lassan teljes hiánya – a lelket is kirázza a gyanútlanul, vagy kínjában arra tévedőnek, függetlenül attól, milyen korszerű építésű, rugózású, méretű járművel utazik. Élek a gyanúperrel, hogy Lechner korában is simább és járhatóbb volt a széles, a Városligetet körülölelő, az új kertvárost a Belvárossal összekötni hivatott főútvonal.
 

Szegény Városliget a nyári hőségben leginkább gazdátlan búzamezőre emlékeztet, nehéz kimagyarázni angolszász vendégeimnek, hogy szoktak itt locsolni, gondozni is, csak ugye a meleg….sovány vigasz.
 

Amire viszont minden, erre kísért vendégem figyelmét felhívom, az a Stefánia sarkán álló meseszép Zala-villa.
 

 

Zala György, a Hősök tere Milleniumi Emlékmű szobrásza, a XIX. századi virágkor ünnepelt művésze első műterme az Epreskertben állt, a mesteriskola közelében, a Városliget másik oldalán. Amikor 1898-ban eladta a Lendvay utca sarkán álló 277 négyszögöles ingatlanát rajta egy 15 éves pavilonnal 30 ezer forintért, hitelt kellett felvennie, hogy ezt, a Stefánia sarkán álló 650 négyszögöles telket megvehesse. Az epreskerti művészlak egyszerű, főleg praktikus műterem volt, ez, az 1898 és 1900 közt felépült villa és műterem más minőséget képviselt.
 

Az eredeti terveket Lechner Ödön készítette a villához, de azt végül - rejtélyes okokból - nem ő, hanem az eredetileg "csak" a különálló, 400 négyzetméteres műterem vasszerkezetének alkotói, a kor neves, fiatal tervezői: a Jámbor és Bálint Építésziroda építette meg. 

 

 

A nagy műterem mellett egy kisebb, 65 négyzetméteres is szolgálta a művész kényelmét, továbbá két gipszöntő műhely, alagsori istálló és kocsiszín, plusz ugye a kétemeletes villa. Az épület belsejét eredetileg, a háború pusztításai előtt Toroczkai Wigand Ede tervezte egy valószinüleg szintén Zsolnay borítású kandallóval együtt, de elveszett az eredeti, a Jámborék által tervezett szecessziós kandalló is – nagy kár értük.
 

A ma is álló ház Lechnert idézi a hullámzó tetővel, Zsolnay ablak-és ajtókeretekkel, de legfőbb dísze az Ajtósi Dürer sor felé néző ablak „Vénusz ünneplése” című, Zala György által készített kompozíciója.

 

 

 

A Zsolnay-gyár minőségét dicséri a kerítés is, ami szintén valami csoda folytán nem veszett el, ment tönkre, tűnt el sem a háború, sem a kommunizmus áldatlan éveiben.

 

Viszont a Stefánia felöli oldalon áll azért egy, a XX. század második felének barbár, ízléstelen lábnyoma: tán őrszobának szánhatták a barna, sokszögletes, koszos, üveg ólt, szomorú, hogy az elmúlt évek egyik tulajdonosának, így a Líbiai Nagykövetségnek sem szúrt szemet annyira, hogy elbontsák végre.

 

 

Verona Pesten

Amikor megmutattam ezeket a képeket a barátaimnak, kollégáimnak, akik munkájukból adódóan az átlagnál jobban ismerik Pestet, egyrészt elképedtek, milyen szép a hely, ahol készültek, másrészt – és az, ami meglepett – egyikük sem ismerte fel a helyszínt.

Egy iskola, vagyis Akadémia, egy klasszikus, tizenkilencedik század végi épület, Budapest dísze, egyik büszkesége. Mintája a veronai Palazzo Bevilaqua volt, meseszép, neoreneszánsz lépcsőházát és emeleti előcsarnokát Lotz Károly festette.

Ma a Képzőművészeti Egyetem egyik épülete.

Az Adolf Lang tervezte Műcsarnok – ahogy a ma feketén álló főhomlokzat felirata büszkén hirdeti – közadakozásból épült.  Az Országos Képzőművészeti Társulat kiállítóhely felépítéséhez a várostól kapta kedvezményesen a telket. A Műcsarnok 1877-ben épült kiállító teremnek, de már a kezdet kezdetén látszott, ehhez a ház túl sötét. Itt rendezték a szomszédos Mintarajztanoda mestereinek első közös kiállítását 1897-ben. A Milleniumi ünnepségek keretében 1896-ban felépült az „új” Műcsarnok palotája a Hősök terén és az Iparművészeti Múzeum is az Üllői úton. Ekkor lett az új név „Régi Műcsarnok” , amit 1921-ben összenyitottak a Mintarajztanoda  épületével. 

Az épület földszintjén 1907-ben nyílt meg az Andrássy úti Színház, aminek művészeti vezetői közt volt Molnár Ferenc és Heltai Jenő is. Társulata több helyszínen 1944ig létezett Andrássy Színház néven. Az ostrom után ez volt az első színház, ami megnyitotta kapuit – míg nem be nem zárt végképp, mint kabaré, és át nem vette helyét az Állami Bábszínház.

Király kilenc

Barokk elegancia, tökéletes arányok, osztott ablakok, íves díszek sora. Csipetnyi XVIII. század a rohanó, szűk Király utcában. A fogadó, amiről az utca hajdan a nevét kapta „Az angol királyhoz” réges rég sehol. Ahogy a „Három Rózsa” is, amely néven ez a ház volt ismert a kiegyezés táján. Akkoriban több ember lakta a Király utcát, mint Lőcse vagy Kaposvár városát.

A Király utca mindenkori feladata az volt, hogy kivezessen a Belvárosból a Városerdőbe, azaz a Városligetbe. A tömegközlekedés legfőbb eszköze a transzformátor feltalálója, a műegyetemi tanár Zipernowsky Károly tervezte egysínű vonata volt, ami a keskeny utca közepén zötyögött évtizedeken át. Az Andrássy út 1896-os megnyitásával erősen megcsappant az utca forgalma.

A kilences szám 1810 tájt épült Brein Fülöp tervei szerint. Fénykorában az Oberhauser és a Jakabffy családok voltak a tulajdonosok. Ma ez a ház Pest egyetlen megmaradt copf stílusú háza. Bár laknak benne, a földszinti üzletek és a ki-kinyíló nagykapun túl nem sok élet látszik benne. Prágára emlékeztet, a kor, a stílus.

Ha virágok lennének az ablakaiban, talán nem lenne ilyen szomorkás.
Mindenesetre szép. Kincs.

 

Károlyi kerti illatok

Károlyi kert. Gyöngyszem. Aranyló napfény, gyerekzsivaj, vidékies csönd – pedig a zajos, büdös Múzeum körút csak egy sarok innen. A szépen gondozott közkertre kisebb paloták, békés bérházak néznek.

A Múzeum körút felőli oldalon nagy ablakos, elegáns lakóház áll. Ablakain árad a fény, teraszain virágok, világos falain régimódi felirat: „Molnár és Moser laboratóriuma. Fő üzlet: Petőfi Sándor utca 11, fióküzlet Váczi utca 23 sz.” Ma galéria van a földszinten, tökéletes kihasználása a nagy ablakok adta fényözönnek. De vajon milyen laboratóriumnak épült a szép, barátságos ház? Patika? Ahhoz helyben, hátul szokott lenni a labor, az üzlet a lényeg, a nagyobb alapterületű része az ingatlannak – tudtommal. Aztán végre megleltem a választ.

 

Az 1889-ben alapított Molnár és Moser a békebeli Magyarország vezető drogérialánca volt, amely a két világháború között Közép-Európa legnagyobb illatszergyártó és forgalmazó magánvállalkozásává nőtte ki magát. A cég harmadik tulajdonosa, Bartha István építette a Magyar utcai házat 1931-ben – mint azt a falba faragott írás jegyzi - Miletin Ferenc tervező és Sürü János építőmester megbízásával.

A földszinten volt a laboratórium, az első szinten a szobák egybenyithatóak voltak, itt tartották a fogadásokat, a legfelső emeleten voltak a hálószobák és lakosztályok. A laboratóriumban finomabbnál finomabb parfümök, krémek, hintőporok, szappanok, fogkrém, hajszesz, szájvíz, dezodor készült. A ház falán jelzettnél sokkal több üzletük volt, idővel szinte  az összes budapesti illatszerboltot felvásárolták. Még szakiskolát is alapítottak a vállalkozás előrelátó vezetői. Az MM gyár a Kartács utcában volt, ahol havonta 100 hektoliter (!) kölni készült.

Aztán 1949-ben ez a tehetséges vállalkozás is elnyerte méltó büntetését: a társaságot államosították, tulajdonosainak menekülniük kellett, meg sem álltak Kanadáig.

Az anno MM által használt színpárt, az ezüst-kéket pedig az Azúr vette át.

Hm.

Forrás: Múlt-Kor.hu

Pollack palotája parlagon

Ahogy feltúrták és átszervezték a Ferenciek terét, a Pestről Budára, az Erzsébet híd felé igyekvő autósok útja a szűk, alapesetben – belvárosi viszonylatban – békésnek mondható Reáltanoda utcán át vezet. A Szép utca és a Reáltanoda utca sarkán szomorú látvány fogadja a régi házak szerelmeseit: romosan is felséges, öreg palota roskadozik az állványok mögött.

A Nemzeti Múzeum tervezője Pollack Mihály készítette az elegáns, háromezer négyzetméteres nemesi lak terveit gróf Almásy Ignác megrendelésére szűk kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben.

S ha a falak mesélni tudnának….

1885-ben gróf Szapáry Gézáné örökölte a házat az Almásyaktól.  Szapáry Géza anyai ágon rokonságban állt a velencei Morosini családdal. Királyt is adott a tehetős család Magyarországnak: utolsó  Árpádházi királyunk, III. András édesanyja Tomasini Morosini volt. Amikor a XIX. század végén a gazdag velencei család kihalt, vagyonának egy részét a távoli rokon, Szapáry Géza örökölte. A grófnő által frissen örökölt palotát a Velencéből érkező műkincsek befogadásának kedvéért átalakították. Páratlan gyűjtemény kapott így helyet a Reáltanoda utcában: Tiziano, Tintoretto, Lorenzo Lotto képei díszítették a falakat. Vajon hova lett a mesés gyűjtemény, mi lett a sorsa a szépséges képeknek? (A bútorokról nem is beszélve….)

1907-ben pusztító tűzvész tette tönkre a berendezés nagy részét, a palota pedig olyan rossz állapotba került, hogy majdnem lebontották, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa mentette meg végül. Irodák és üzletek nyíltak benne – akkor meglepő fordulatként, nem volt jellemző, hogy arisztokrata családok palotáit irodaháznak adták volna ki. (Száz évre rá bezzeg...)

Az épület úgy 12 éve üres. Hosszúkás, magas ablakai, visszafogott, finom díszítése jobb sorsra érdemesítik. Ennyire talán nem vagyunk gazdagok, hogy parlagon hagyhatnánk egy ilyen szép palotát értékes, belvárosi telken, a város közepén. Túlélt kétszáz évet, két világháborút, ötven év kommunizmust, megérdemelne kis becsületet az utókortól. Más főváros örülne egy 200 éves, klasszicista palotának, élek a gyanúperrel, hogy Bécsben, Prágában, de még tán Pozsonyban is akadna pénz a felújításra, ízlés a berendezésre, méltó funkció a használatra, ezáltal tisztelet a minőség és művészet előtt.

Kíváncsi vagyok, meddig áll így a szomorú palota. Amíg össze nem dől? Pechére jól megépítették anno a gondos építők – puszta kézzel ugyebár. Most eladó. Párszor már híre ment, lebontják, aztán valahogy mégis megmenekült, mintha védőszentje mentené a végső pusztulástól. Amennyiben ez a felállványozott állapot nem az….

Bedeszkázott ablakai mögé nehéz életet képzelni. Pedig milyen szép lehetne…..