Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1910. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1910. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. március 25., péntek

Márffy Ödön otthona

Gyakorlatilag mindig érdekelt ez a ház. Már akkor is, amikor fogalmam sem volt róla, hova is eshet. Márffy Ödön a kedvenc festőm időtlen idők óta. Valamikor ezer éve láttam egyszer egy képét tán Virág Judit galériájában, nem tudtam odébb mozdulni előle.
 
 
 
Ó, ha egyszer, csak egy kicsit gazdag lehetnék…. de a stressz, a biztosítások, a permanens frász, ami azzal járhat, ha az ember lakásában valami igazán, mások számára is értékes dolog van – ezzel vigasztaltam/vigasztalom magam, miszerint miért jó, ha nincs és jó eséllyel a büdös életben nem lesz Márffy kép a falamon.
 
Aztán elolvastam Rockenbauer Zoltán kiváló könyvét, a Halandó múzsa címűt, mi Csinszkáról szól, és így erősen közelebb visz Márffy Ödönhöz. Persze lementem Balatonfüredre is az akkor ott pompázó Márffy-kiállítás kedvéért. Izgatott, hol élhetett ez az ember, egy vajon megvan-e még bármi is abból, amit felépítettek maguk köré? Rosszak az esélyek, komoly erők dolgoztak az elmúlt fél évszázadban az efféle "polgári csökevény" földfelszínről való eltakarításán, de hátha.


Munka közben, ahogy a buszunk rendszerint a hajóállomások felé menet a Váci útról a Dráva utcára kanyarodik, volt mindig egy kedvenc házam, amit – ha már arra járok – szerettem megcsodálni. Kicsit kikandikálni a rutinból, és miközben vendégeim vacsoráját részletezem, egész máshol járt az eszem….a felújítás előtt is szép, magyaros-mintás, műterem-gyanús-ablakos, emeletes, mesebeli-díszes-kisteraszos sarokházamat mustráltam: de szép! De megnézném egyszer közelebbről! Belülről…vajh bent is ilyen szép? Kik lakhatták?
 
 
Aztán kiderült, a ház, amit az egyébként randa lakóteleppel arctalanított környéken, mint üdítő kivételt csodálni szoktam, na pont az, ahol anno Márffy Ödön volt a gondnok.  És ahova híres, kedves, vékony, kicsi, Ady és családja által meggyötört, aztán oly fiatalon meghalt Csinszkáját, szeretett feleségét, Boncza Bertát hazavitte, és ahol ezután nyolc kerek évet laktak.



Mindez köztudott, szakirodalom garmadája említi címmel, gondosan, ehhez képest, bár nemrég felújították a házat, híres-neves hajdani lakóiról egy árva tábla közel-távol nincsen.
Szépséges, romantikus-szecessziós házról beszélünk, az istenadta tehetséges építészpáros: Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte Bárczy István polgármester „építő programjának első ciklusában 1909-1910-ben”, ahogy azt a kapualjban látható márványtábla hirdeti.


1910-ben rohamléptekben fejlődő város volt Budapest, rohamosan növekvő lakossággal. 1910-ban 4,5x éltek annyian Pesten, mint előtte 40 évvel, és ezeket a tömegeket valahol lakatni kellett. Ezért indult a Főváros részéről és megrendelésére az úgy nevezett „kislakás építő program”, amelynek keretében kaszárnya méretű bérházak épültek rendszerint egy tömbben 3-4, különböző, a korszak nagyszerű építészeinek közreműködésével, a kor színvonalához és a főváros büdzséjéhez mért kényelemmel felszerelt, kisméretű lakásokkal.


A Dráva utca 12. éppen műteremháznak épült, mert mindkét homlokzatán nyílt egy-egy hatalmas ablakos művész fészek. Egyebütt helyes kis erkélyek, barátságos vakolatdíszek, kovácsoltvas korlátok a homlokzatokon mindenütt.


Ha volna tábla a házon – ami nincs – Márffy Ödön és Boncza Berta (Csinszka) neve mellé bőven odaférne a kortárs, kolléga és jóbarát, a gyerekkorában süketnémaságra ítélt, ragyogó tehetségű Tihanyi Lajos....
 
 
 és az író, műkritikus - itt épp Tihanyi ecsetével - Bölöni György
 
 
 
Ady Endre is megfordult itt, nemcsak Márffyval, Tihanyival is jóban volt. Márffy után Perlrott-Csaba Vilmosé, 1954-től Csernus Tiboré volt a Dráva utcára néző műterem, amelyet mostanáig művészek bérelnek.
 



 

Tihanyi Lajos és Csernus Tibor innen Párizsba költözött, Márffy Ödön Csinszkával Budára, a Szamóca utca-Diósárok sarkára. Ottani házukról és életükről a Múlt-Kor folyóirat 2013. őszi számában írtam.
 


A Dráva utca 12. belül egyszerű, puritán, tiszta, csupa virág, csupa fény. Hasonló szépségű szomszédaival zöld, belső kertet keretez, ritka oázis Angyalföld és Lipótváros határán.
 
 
 
Forrás:
 
Helyszínbejárás

2013. október 31., csütörtök

Postává pusztítva

Bérház a körúton. Nagy, szürke sarokház, kívülről semmi bíztató nem látszik rajta. Földszintjén lélektelen-lélekölő posta terpeszkedik megbízhatóan ocsmány, nyáron forró, télen csonthideg vaskeretes üvegtáblákkal a hetvenes évekből. Minden hajdani szépség gondosan, nyom nélkül eltűntetve, elfelejtve. Egészen addig, amíg a gyanútlan látogató be nem lép a lépcsőházba.


Nem is a fekete-fehér, finom mintás padló képeszti el az embert. Hanem a metszett üvegablakok. Kerekek, nagyok, kicsik, ablakokban, sőt ajtókban, kék aprókkal díszítve, de leginkább a törékeny fehér virágok a fehér alapba metszve. Nemes eleganciával, minimum 100 éve. 50 év kommunizmust élt túl, egy világháborút és egy nem kevésbé véres ’56-ot, és ugye az efféle szépségekre kevéssé fogékony, legkártékonyabb utóbbi 25 évet. Csoda. Egy újabb csepp csoda Pesten.


Aztán kiderült, nem véletlen a randa posta alapterülete. Amikor a ház épült - nem olyan meglepő módon - kávéházat terveztek és nyitottak helyén, ami boldogan és igen rentábilisan üzemelt a  békeidők polgári Budapestjén.  Egészen 1945-ig.


Spolarich György 1910-ben nyitott itt fényes üzletet.
Hatalmas tükrök, dúsan aranyozott, kazettás mennyezet – ha hajdani tervezője látná a mai postát, bizony sírva fakadna. Az amúgy sem rossz hangulatot pálmafák voltak hivatottak emelni, kényelmes pamlagok, páholyok várták a nagyérdeműt.

Nagypolgárok, katonatisztek mellett a pékek törzshelye volt, itt tartották az ipartestületi
vacsorákat – elnökük családi üzletében. Sőt, 1911-ben a Józsefvárosi Athlétikai Club ide tette át székhelyét a Szimplomból.

A két világháború közt ugyan a szélsőjobb fészkének vádjával illették, magas szakmai színvonalát senki soha nem kérdőjelezte, sőt. Remek ételek, borok és muzsikusok mellett hatalmas vonzerő volt a kávé: 1924-ben először itt adtak olasz kávét Pesten.

A Spolarich család értett a szakmához: idővel megszerezték a Margitszigeten, a hajdani MAC-pálya melletti Club-pavilont, ami a felső tízezer törzshelye volt, emellett állami támogatással „Magyar Borházat” nyitottak Berlinben (!), ami ugye szintén nem jövedelmezett rosszul. 1935-ben pedig átvették a Philadelphia üzemeltetését Budán, a Krisztinaváros szívében, és utolsó fénykorát a szomszédos Zöldfa is az ő irányításuk alatt élte - mielőtt végképp elsöporte volna a föld színéről előbb az államosítás, majd a buldózerek. A Spolarich-család utolsó nagy vállalkozása a New York bérbevétele volt. De a világ legszebb kávéháza felvirágoztatását elsöpörte a háború.

Ahogy a kávéillatú, polgári Budapestet is, és mindenkit, aki oly ragyogóan értett a vendéglátáshoz.
Nekünk marad a posta, és egy részben kékre festett, kicsit szakadt, szomorú, mesélő lépcsőház. Sovány vigasz.