Egy teniszpálya emlékére

Romos, sárga ház a budai dombok között. Aki a nyolcas busszal jár, vagy kocsival a Hegyalja úton, naponta megy el mellette. Igaz, évek óta üres, egyre romosabban, kitört ablakokkal, de még áll, türelmesen várja sorsa jobbra fordulását.

A Tigris utca és az Aladár utca sarkán tágas teniszpályák vonzották a sportot szerető, vagy csak kívülről csodáló lakók figyelmét úgy 75 éven át.

Az üresen tátongó, omladozó, de szomorúan is szép klubház tervezője Hültl Dezső, az építés éve 1928. A bezárásé 2005.

 

 

Akkor, a kétes hírű - és célú - privatizáció idején a pályákat felszámolták, helyükön azóta – 8 éve! - felvonulási terület éktelenkedik Buda közepén. Pedig ez volt Budapest egyik legrégebbi teniszklubja. Nehéz elképzelni, hogy ha a kommunizmus közepesen tenisz-szerető éveiben túl tudott élni, nem beszélve ugye egy háborúról, akkor pont most, a XXI. század elején ne lenne képes egy bel-budai, kertvárosi környék eltartani egy teniszklubbot. Az épület pedig az első kerület büszkesége kéne, hogy legyen: bauhaus-os stílusával, a tájba simuló, arányos vonalaival, és, nem utolsó sorban hatalmas teraszokkal büszkélkedő épületnek némi jó szándékkal és kreativitással meg lehetne találni a méltó funkciót. A környék lakóin nem múlna: évek óta folytatják egyre reménytelenebb szélmalomharcukat az elkótyavetyélt értékes földterület „hasznosítóival”, és a befektetővel szemben gyatra erőket képviselő önkormányzattal szemben.

A klubház még áll és vár. Jól megépült anno – szerencsére, hátha megéri, mire a jónak jóindulattal sem becézhető új tulajdonosai eldöntik, mikor újítják fel végre. Már ha egyáltalán van bármilyen tervük..

 

Sok kérdés merül fel a laikus szemlélőben. Ha valaki megvesz egy ilyen szép, és évtizedek óta virágzó teniszklubot Buda közepén, ugyan miért zárja be?? Mert beépíteni jobb üzlet. De ha nincs pénze építkezni – mert miért is áll a rendetlen építkezési káosz a pályák helyén lassan egy évtizede – szóval ha nincs pénze, miért veszi meg? Mert a "csókos haver" hozzájuttatta? 2005 tájékán nem volt ritka az ilyesmi… Az építési engedély több, egymástól távolabb álló épület építésére szól. Ezt, mint jó hírt tudatta az önkormányzat a lakókkal. Akik, feltételezhetjük, nem voltak elragadtatva.

A klubház műemlék – valószínűleg ez mentette meg az azonnali bulldózerezéstől. Az irodaház-építő beruházó gondolom, azt várja, hogy összedőljön, és akkor „átalakításnak” becézve mondjuk állami (EUs?) támogatással „hasznosíthatja” majd a felszabaduló területet. Ha jellegzetes pesti építkezésről beszélünk. És minek irodaházakat építeni még Budán? Hogy legyen még 5-10 vaküres, kiadhatatlan, de cserébe tájidegen, randa monstrum Budán?

 

Ha nem állítja le valaki a 2005-ben elindult, kártékony folyamatot, Budapest ismét elveszít valamit épített emlékeiből, mesélő házaiból. Pedig megmenthető lenne. Egyszerűen vigyázni kéne rá, megbecsülni, felújítani, és megtartani olyan elegánsnak, egyszerűnek és szépnek, ahogy 1928-ban Hültl tanár úr tervei szerint megépült. Még nem késő.

Palotasors a Belvárosban

Budapest, József Nádor tér. Ennél frekventáltabb hely nem sok van a magyar fővárosban. Két lépés a Széchenyi tér luxus szálloda triója: a Four Season, a Sofitel és az Intercontinental vendégei itt vágnak át a Vörösmarty térhez, a Bazilikához, vagy az Operaházhoz menet. Félúton vagyunk a Lánchíd és az Andrássy út torkolata közt. Ahogy elhagyjuk a Világörökség része Duna-partot, árnyékos – télvíz idején szeles – eredetileg elegánsnak épült árkádsoron haladunk egészen az Erzsébet tér vonaláig. Boltívek ódon sora, ránézésre XIX. századi, vagyis legalább 200 éves. Ha mindez mondjuk Prágában, Bécsben, vagy Uram bocsá’ Pozsonyban lenne, felújítva, megbecsülve, régi pompájában ragyogva, színvonalas boltokkal, kávéházakkal, kávé - és süteményillattal csalogatná a betérni vágyó helyieket és külföldieket.

Nem így Budapesten. Itt az árkádsor mocskos, sötét, elhanyagolt. A bolthelységek és az épület is üresen tátong, azaz mégse: hontalanok bűzölgő batyui uralnak minden beszögellést.

Nem volt ez mindig így.

 

A József Nádor tér 1-es szám alatti klasszicista palota Gross (Grósz) Ferenc kereskedő megrendelésére épült a méltán nagynevű Hild József tervei alapján 1824-25-ben. Árkádjai alatt két szobor: Minerva és Apolló a szomszédos, mai Belügyminisztérium helyén anno álló Diana fürdő bejáratát díszítették fénykorukban. Mindkettő másolat, az eredetiek ma Leányfalun állnak a Mahart Üdülő előtt.

Az árkádok alatt hajdan vendéglők virágzottak: a „Kávéforráshoz” nevű 1842-ben vendégül látta a nagy dán mesemondót Andersent is pesti látogatásakor. Az 1860-ban megnyílt „Blumenstöckl” pedig törzshelyéül szolgált a Mikszáth Kálmánnak, Szilágyi Dezsőnek, de idejárt ebédelni Tisza Kálmán, Liszt Ferenc és Lotz Károly is.

Ezen nagyságok egyesével is letettek annyit Budapest „asztalára”, hogy egy apró táblácskát megérdemelnének a szomorúan, üresen, gazdátlanul álló, palotaméretű ház falán. Ennek híján a „Gross-ház” is, mint az áldatlan emlékű Postabank 2002-ben kiürült, és azóta is üresen szomorkodó székháza a büszke fénykorukról szemérmesen hallgató, jobb sorsra érdemes, budapesti  mesélő házak egyre növekvő táborát gazdagítja.

 

Forrás: www.budapestcity.org

www.vendegvaro.hu

 

 

Bauhaus nyomok a Kék golyó utcában

 

Kék golyó utca. Fura név egy forgalmas főváros kellős közepén. A Városmajor utca sarkán évszázadokig állt és zavartalanul üzemelt a németül Blaue Kugelnek, azaz Kék Golyónak címzett fogadó, amelynek épületét – hogy hogy nem 1959-ben – lebontották. A vendéglő falába falazták a névadó kék gömböt. A bontáskor 1748-as téglákat találtak, ebből lehet következtetni a jól menő vállalkozás éltes korára.

Feltételezhető, hogy a sarki vendéglő és fogadó épülete némileg hangulatosabb volt, mint a – ránézésre – kora hatvanas években helyére telepített lakótelep-lelkű torony, a tövében álló, kevésbé vendégfogadó bankról nem is beszélve.

A 10-es szám alatti, a magyar Bauhaus egyik legtöbbet publikált, hajlított teraszos, fehérre meszelt, karcsú, elegáns, hatemeletes bérháza 1933 és 1934 közt épült a tehetséges, fiatal építészpáros: Lauber László és Nyíri István tervei alapján. A kilenclakásos, modern felfogású ház nem tölti be a teljes telket: kicsiny kert zöldellik a bérház mögött. Újdonsága zöld tetőkertje: ez az első ilyen tetőbeépítés Budapesten. A ház tulajdonosának legfelső szinten lévő lakásához tartozott 150 négyzetméternyi területen. A megemelt virágágyásokat eredetileg fű és tujasor díszítette, a kertet körülvevő falakat áttörték, hogy láthatóvá váljék a kilátás a Várhegyre. Akkor még csendes is lehetett a környék, nem a zúgó forgalmat hallgathatta, aki 1935-ben kiült a teraszra nyári esten pohárka pezsgővel….

Ebben a házban lakott a két világháború közti Magyarország egyik legnépszerűbb színésze: Jávor Pál.  Remélem, élt itt boldog napokat is, nagybetegen egyik utolsó kívánságát itt, a szemközti kórház kertjében teljesítették, miszerint cigányprímás húzta el kedvenc nótáját. Meghalni jött haza sikertelen, kényszerű amerikai emigrációjából, hogy itthon épp-hogy megtűrt, meg nem értett, kisemmizett színészként haljon meg, idő előtt. De ez a ház még akkor épült, amikor Jávor Pál csillaga ragyogott, egyenes derekú eleganciája passzol a luxusbérház régi képeihez.

 

Ahogy a mai homlokzatot elnézi az ember, önmagában is elég keserves a látvány, hát még az eredeti, 1933-as képpel összehasonlítva sírnivaló a kontraszt. Csak azt változtatta meg a vak (?) igénytelenség, ami anno a magyar Bauhaus egyik legjellegzetesebb bérházává tette ezt az épületet. Az üvegablak sor, ami az íves teraszokban folytatódott az eredeti tervek szerint. Ma szürke, jellegtelen falszakaszokkal elválasztott, arctalan ablakpárok bámulnak az utca felé a teraszok vonalában. Kár.

A híres tetőteraszról nem leltem mai képet, de élek a gyanúperrel, hogy veszített régi eleganciájából – már ha megvan egyáltalán. Ismerve a hasonló korú és stílusú budapesti házak háború utáni és módszerváltás óta is változatlan intenzitással szakadozó becsületét – tisztelet a kivételnek - nem lennék meglepve, ha a szépséges tetőkert mára nyomtalanul eltűnt volna. De megvannak a szép, régi képek, azok tán megihlethetnek majdan egy új, jó ízléssel megáldott tulajdonost. Hátha…

A nagy színészen kívül az építészeti bravúr is említést érdemelne a ház falán. Enélkül ez a ház is büszke múltjukat szemérmesen rejtegető mesélő házak népes táborát gazdagítja Budapesten.

Lónyai - Hatvany-villa, Budai Vár, Hunyadi János út

 

Ahogy a 16-os busz felkanyarodik a Várba a Clark Ádám térről, meseszép, még az itt lakók számára sem megunható panoráma tárul a szem elé: lábaink előtt hever a város. A kilátást egyetlen, ámde nem kicsiny épület zavarja csak: az úgynevezett Ybl-villa fehér tömbje. Az idelátogatók valószinüleg azt hiszik, szép felújítás eredménye a valójában vadonatúj, rejtélyes okokból zárva tartó palota, biztosan nemrég készült el – pedig már évek óta zárva, félkészen, látszólag gazdátlanul várja sorsa jobbra fordulását.

A háborúban elpusztult eredeti villát gróf Lónyai Menyhért, 1870-ben még pénzügyminiszter, 1871-72-ben miniszterelnök építette Ybl Miklós tervei szerint 1870 és 1872 közt. Az épület alapjai az 500 éves Aranybástyára kerültek, hiszen akkoriban nem kötelezte törvény az építtetőket előzetes ásatások elvégzésére. Mindez a Vár 1873-as rendezési terve elkészülte előtt történt, ekkor sem a város, sem senki nem szólt bele, hogy a gazdag és befolyásos Lónyai gróf hova és mekkora palotát épít. A miniszterelnök itt tervezte tölteni békés öregkorát, ám tervei meghiúsultak, amikor Kossuth titkára Csernátony Lajos támadta meg az országgyűlésben: „Kérdem gróf Lónyai Menyhért kormányelnök urat, nem épített-e házat, nem vett-e uradalmat akkor, amikor az ország deificitben van?” A gróf lemondott a miniszterelnökségről épp, hogy a palota elkészült, 1872-ben, és nem sokáig élvezhette terasza szép kilátását sem: 1884-ben, csupán 62 évesen halt meg.

A házat 1923-ban vette meg Hatvany Ferenc, a dúsgazdag cukorgyáros család műgyűjtő és festőművész fia, a két világháború közötti magyar képzőművészet mecénása. Övé volt a legnagyobb magángyűjtemény 1905 és 1942 közt Budapesten, 900 tárgy szerepelt benne. Köztük olyan nagyságok, mint El Greco, Cranach, Courbet, Renoir, Degas, Pissaro, Picasso, a magyarok közül Rippl-Rónai, Paál László, Munkácsy Mihály. A festmények mellett drága, értékes bútorok, szőnyegek, kerámiák, szobrok díszítették a házat – ami mindennek ellenére sem volt igazán barátságos. Thomas Mann fia Klaus Mann ezt írta naplójába 1935 októberi látogatása során:

„Délelőtt Hatvanyakkal megnéztem fivérük, Hatvany Ferenc házát. Inkább fényűző, semmint hangulatos. Néhány nagyon szép festmény. (Egy női arckép Manet-től, két bájos Renoir, Delacroix – lovak tág, romantikus tájban – Greco, Tintoretto, Pascin, Rodin)”.

A palotát a háború alatt kaszinónak használta az SS, mígnem 1944-ben telibe találta egy gyújtóbomba.

A mesés gyűjtemény a háború alatt szétszóródott: egy része különböző bankok széfjeibe került, részben a ma még éppen-hogy álló, romos Mauthner villába a Budakeszi útra. 1944 novemberében, Csánky Dénes, a zsidó műkincsek lefoglalásának biztosa már csak hatvannyolc alkotást talált a Hunyadi János utca 26-ban. Ezek nagy része azonban Hatvany saját festménye volt. 168 kép bujkált a Magyar Kereskedelmi Bank páncélszekrényeiben. Ezeket a szovjet hadsereg szabadította fel és vitte magával emlékbe. 1991-ben fedezték fel hollétüket Nizsnij-Novgorodban. A hajdani gazdag gyűjtemény Magyarországon maradt darabjai Courbet Birkózó című festménye és két Ingres-rajz, mindhárom műalkotás a Szépművészeti Múzeumban látható.

És újjáépült a villa. Ugyan se funkciója, se gazdája látszólag nincsen, így – már hosszú évek óta - csak az elhagyatott, üresen tátongó, jobb sorsra érdemes, mesés múltjukat szemérmesen titkoló budapesti házak népes táborát bővíti.

 

 

A Déli Vasút Kávéház

A Széna tér felöl érkezve a Déli Pályaudvarral szemben bal kézre, az Alkotás út és aSchwartzer Ferenc utca sarkán állt a Déli Vasút Kávéház. Előbb pár szót a környékről: Az Alkotás út neve nem a szocializmus vívmánya, nagyon nem…

Haydn látogatására és koncertjére emlékezik, amikor József nádor meghívásának eleget téve, a nádor fiatal felesége Alexandra Romanova nagyhercegnő születésnapja tiszteletére a bécsi bemutató után alig egy évvel itt Budán vezényelte a Teremtés oratóriumot, a korabeli fordítás szerint Alkotás oratóriumot…. Schwartzer József (1818-1889) pedig a magyar tudományos elmekórtan megalapozója volt, orvos, ő vezette a mai Onkológiai Intézet helyén álló első magyar elmegyógyintézetet. És, ami még érdekes, az ő kezdeményezésére kezdték fásítani a Gellért- hegyet. Schwartzert nagyra tartotta a szakma, de Ady például egy életen át rettegett kórházától, megfogadtatta barátaival, hogy akármilyen beteg lesz, oda soha nem viszik be… 

A Déli Pályaudvar kávéház rendszeres vendége volt Ady Endre. Erre így emlékezett az akkori tulajdonos: „Annyira szeretett mulatni (…) annyira leitta magát, sokszor mondtam is neki: „Nézze, én üzletasszony vagyok, és azon vagyok, hogy minél többet fogyasszon a vendég, de már inkább elveszteném azt az egy-két üveg pezsgőt, csak ne rúgna be, csak menne már haza!”

Az utóbbi időkben játékbolt volt a kávéház helyén, aztán „turi” rongyáruda, most egyik fele bank, a másik, a nagyja üres, gazdátlan. Hol van már a kávéház? Nyomokban sem…

Ha érdeklik a részletek, a legendák, a színek, a lélek a falak mögött, várom szeretettel városjáró budai és/vagy pesti sétáim egyikére, hogy meghallgassuk együtt, amit a házak mesélnek.

Bajza utcán sétálva...

Az Orosz Föderáció Kereskedelmi Képviselete épülete 1902-ben épült Lederer Artúr megrendelésére Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei alapján. A különös épület már építésekor felhívta magára a szakma és a város figyelmét. Lyka Károly művészettörténész a „Művészet” folyóirat 1908-as számában a következőket írja a házról:
 

„Bérház is, palota is. (…) A háromemeletes épület egyik része a háztulajdonos külön kis palotája, a másik része finoman kiképzett bérház. A bérház alaposan kinőtt a sablon keretéből: megépítését a fantázia és a tehetség, a tudás és az ötlet vállalta feladatául.”

Valóban, az épület valójában kettő egyben: egy főúri rezidencia, és egy bérlakások céljára épült, elegáns, a kor minden kényelmével felszerelt bérház. A bérház kapuja az Aradi utcai homlokzaton van, a magánpalotáé a Bajza utca felöl. A két házrész a második emeleten olvad egybe.

Különösen szerencsés kivétel ez a ház abban is, hogy a ház tervezői kapták a feladatot, hogy a palotabelsőt is megalkossák. A háború előtt épült lakások szíve, a hall például barnára pácolt fenyő burkolatot nyert, fölé kékeszöld selyemtapéta került egészen a gipsz-stukkós mennyezetig. A csarnokból széles tolóajtó nyílt az ebédlőbe. Itt bronzfényben úszott a tér: bronzveretes tölgyfa burkolat díszítette a falakat, a világítást „nemes művű” bronzcsillárok szolgálták, a faburkolat fölött sárga szövetkárpit volt, a márvány kandallón Ligeti Miklósnak, Anonymus szobrászának bronzreliefje.

Az „úri szoba” ezüstben pompázott a fénykorban: ezüst veretes bükkfa könyvespolcait ezüstözött lámpák világították, a háttérben a szintén ezüstszürke szövetkárpit fedte falakkal. A szalon maga a fény: a mennyezet gipsz-stukkója arany díszítésű, a falakon sárga márvány-és szövet burkolat.

A Lederer család vidéki birtoka, a pesti luxus anyagi fedezete mintegy 11 ezer katasztrális holdon helyezkedett el Bácskában, Csókán, illetve 4 ezer holdon Pusztakengyelen, Jász-Nagykun-Szolnok megyében.

Csókán, a Vajdaságban mintagazdaságot vezettek, akik még emlékeznek rájuk, földi paradicsomként emlegetik a birtokot, ahol öröm volt élni, és ahol tisztes megélhetést biztosító munkát jelentett a Lederer család szolgálatában dolgozni. Lederer Artúr jó barátja volt Csók István. 1934 és 1944 közt Csók minden nyáron náluk, Csókán, illetve Pusztakengyelen nyaralt, de Pesten is összejártak, hiszen a Bajza utca 42. nem esett messze Csók István pesti műtermétől. Pusztakengyeli tartózkodásának mintegy 20 Csók-képet tulajdonít a művészettörténet.

Lederer Artúr gyűjtött is festményeket, Munkácsy Mihály, Fényes Adolf képei szerepeltek magángyűjteményében. Családja portréit is Kernstok Károlytól rendelte meg, de Kernstok készítette a Bajza utcai ház legbecsesebb ékét: a legfelső emeleti homlokzati mozaikreliefet. Alakjai a vakolatba vannak berakva”, a vakolatháttérben tompított arany hullámzik. Lyka Károly írta a mozaikdíszítésről:

„Talán a festészetnek visszatérése a maga régi, eredendő, egyedül igaz értelméhez.”

Kernstok Károly mesés mozaikja csodával határos módon mind a mai napig épen, szépen megmaradt, csak fel kell emelnie a tekintetét a Bajza utcán járókelő, fáradt pesti sétálónak, hogy észrevehesse, mennyit gazdagít napjainkon a város, és annak mesélő házai.

Kedves Olvasó!

Ez a blog régi budapesti házakról szól. Írója idegenvezetőként tengeti életét immáron 15 éve, de az öreg, kopott, díszeitől gyakran megfosztott, csak az értő szemekkel szépnek látható házak iránti szeretete sokkal régebbi. 

Állandóan házakat, ablakokat, teraszokat bámulok, fényképezek, megcsodálom, ha egy balkon tele van virággal, ha egy megmaradt metszett, színes üveg ablakot, mívesen kovácsolt korlátot látok. Megérintem a korlátok sima fáját, a megmaradt falburkolatot,  ablakpárkányokat, megcsodálom a homlokzatok díszeit. 

Érdekel, kinek, minek épültek, és milyenek voltak, amikor még érdekelt mindenkit, milyen szép ez a város. Amikor még éltek a kávéházak, vendéglők, amikor még pezsgő társasági életéről volt híres Budapest. Amikor még volt gazdája a városnak, a háztulajdonosok tisztán, barátságosan tartották a házakat, a járdákat, a kávéház küszöbétől a kéményekig mindennek volt arca, stílusa, gondos vigyázója. Amikor még otthonos volt ez a város, kávéillatú és – elképzelésem és olvasmányaim szerint – sokkal zöldebb, barátságosabb és egészen biztosan élhetőbb is volt, mint most.

Blogomban régi, nagyrészt a második világháború előtt épült, de még most is látható, bár időnként nehezen felismerhető házakról írok. Megszólalnak a falak, és regényes történeteket mesélnek az arra figyelő kedves érdeklődőnek….

Megcsodálja néha, milyen gondosan, részleteiben milyen mestermunkaként épült 1-1 pesti – vagy éppen budai – ház, ami a mindennapjainkhoz tartozik, és amikről tulajdonképpen semmit nem tudunk? Amennyiben érdeklik a részletek, amelyek sem útikönyvekben, sem tankönyvekben, de talán még nagymamáink családi történeteiben sem voltak benne, várom szeretettel budapesti városjáró sétáimra.

Budapest XI. kerület, Mányoki út 1. - Műteremház

Az épület 1902-ban épült a Főváros megrendelésére 19 műterem, és egy lakás részére. Kosztolányi-Kann Gyula a tervező, akinek ugyan két kötete is megjelent építészeti terveiről, a kevés megvalósult közül ez a gellérthegyi szecessziós lakóház a legismertebb. 

A  „Kosztolányi” előnevet csak 7 évvel e ház tervezése után vette fel Kann Gyula, és mint festő vált ismertté. Hollósy Simonnál tanult Párizsban, és leginkább Matisse és Cezanne színvilágát idéző stílust mondhatott magáénak.  A Műteremházban lakott Czóbel Béla és Rippl-Rónai József, akinek a vendégeként járt itt Thomas Mann és Kosztolányi Dezső, de élt a házban Kokas Ignác, Domanovszky Endre is. 

Az épület maga a magyar szecesszió jellegzetességeivel ékes: virágmotívum a tetőgerincen, Zsolnay kerámia a homlokzaton és szűrmotívumok a kapurácsozaton.  

Hatalmas ablakaival messziről kitűnik a gellérthegyi villák közül.   

Budapest XI. kerület, Bartók Béla út 40. - Lechner Gyula-ház

Lechner Gyula Lechner Ödön építész testvére volt és szintén nagyon tehetséges ember. 

Eredetileg jogot végzett, de hamar a művészetek felé fordult: festett, szobrászkodott, a költészet is érdekelte, ő fordította németre Az ember tragédiáját. Neki tervezte Lechner Ödön a Bartók Béla úti lakóházat. Jellegzetes téglakeretezés az ablakok körül, cirkalmas kéménydíszítések hirdetik a magyar szecesszió nagy alakjának keze munkáját. Az épület eredetileg egy emelettel magasabb lett volna, de Lechner Ödön nem volt elégedett a kivitelezőkkel, ezért egy teljes emeletet lebontatott. Ez nagyon megdobta a költségeket, ami miatt viszont a két testvér veszett össze – állítólag.

Budapest, Krisztina krt. 21. - Ilona, Krisztina, majd Pozsony Kávéház

A Hajnóczy József utca sarkán lévő, ma szürke, arctalan, szomorú házban először 1903-ban nyílt kávéház terasszal, napernyőkkel, az idők folyamán változó, de mindig barátságos névvel és vendéglátással.

1906-tól a név Ilona és itt volt törzshelye a „diogenesi életű öreg bölcsnek” a festő Mednyánszky László bárónak. Karakteres öltözködését így írja le Bevilaqua Borsody Béla: „Megjelenése csodálatos volt. Télidőn fehér vászon nadrágban járt, nadrágtartóját maga tákolta madzagból. Térden alul érő „Ferenc Jóska” kabátja alatt egy sárga nyári kabát szorongott, mindezt egy lehetetlen felleghajtó tóga egészítette ki.” 1922-ban a kávéházat Krisztina Kávéházra keresztelték át új tulajdonosai, 1926-ban pedig már Pozsony a neve.

1928-ban itt volt törzsasztala a Századunk folyóirat szerkesztőségének, ahol sokszor üldögélt József Attila és Benedek Marcell is. Ő évekkel később így emlékezett: „Az Ilona kávéház teraszán támadt valakinek az a tréfás ötlete, hogy költői versenyt rendezzünk: ki ír hamarabb szonettet, minek tárgya a kávéház kerek asztala(…) Attila meg én álltunk versenybe....”
„Oh, kerek világ kerek asztala,/Éhesen ültem én melletted mindig,/Terülj most nekem.
Ült-e valaha/ Eléd bosszús istent rendelő vendég?/ S könyökölt-e így? Tudod-e nemrég/szívem vérfoltos abroszod vala….”

Manapság kisebb-nagyobb üzlethelységre van szabdalva  az épület földszintje. A falak szürkék, dísztelenek, sehol semmi nem őrzi a terasz árnyait, kávé illatát, a kávéház és vendégei emlékét…

Teréz krt. 43 ma Béke, régen Britannia Szálló

Az épület bérháznak épült 1896-ban. 1912-ben új tulajdonosa, Fábri Henrik Málnai Béla tervei alapján teljesen átalakíttatta, és 1913. május 10-én szállodaként nyitotta meg. Fábri úr okos ember volt, tudta, hogy a Nyugati pályaudvar közelében közel-távol nem volt egy árva szál épkézláb szálloda sem. A Britannia Szálló tizenkét fürdőszobás szobával nyílt, de a többi szobában is volt folyó hideg és meleg víz, emeletenként tágas közös fürdő helyiség, központi gőzfűtés és porszívó, saját mosoda, házi telefonközpont, lift, az ajtók fölött villanyfényes pincérhívó, a pamlagokon perzsaszőnyegek képviselték a körúton eleddig ismeretlen luxust. A hallban faburkolat volt, az udvar fölött kétrétegű, csiszolt üvegtető, így az alatta kialakított étterem éjjel-nappal fényárban úszhatott..

Fábri úr azonban belebukott hatalmas vállalkozásába, és kénytelen volt eladni a Britanniát. Először – stílszerűen – két angol vette meg, majd a Debrecenből származó, rendkívül művelt, öt nyelven beszélő vendéglátós szakember, Németh Aladár. Neki volt a legnehezebb dolga, mert az 1920as fehér terror idején szörnyű kegyetlenkedések történtek az épületben, sokakat kínoztak halálra a pincében, jó eséllyel örökre megbélyegezve ezzel a Britannia nevét.

Németh Aladár azonban ismét átalakított, ezúttal a pesti középosztály igényeinek megfelelően: megnyílt a Szondy söröző és kávéházat is indított. Több különtermet is kialakított: volt „Nóta Szoba”,” Vadászterem” és „Móra szoba” Móra Ferenc emlékére, aki második otthonának tekintette a Britanniát. Külön említést érdemel a kupolaterem, amit a szomszédos bérház udvarából alakítottak ki 1938-ban: nyitható üvegteteje zöld márványoszlopokon nyugodott. Ugyanekkor, 1938-ban épült meg a szálloda alatt Budapest első mélygarázsa is!

A kávéház fénykora az 1930as évekre esett, amikor Móricz Zsigmond kezdeményezésére a „Sárga teremben” megkezdődtek a Nyugat-barátok Körének összejövetelei. Móricz Virág emlékei szerint édesapja a legnagyobb gonddal válogatta össze a programot. 1931. január 3-tól minden napra kitalált valami mást: hétfőnként a modern pszichológia tudorai tartottak előadásokat, a kedd a költőké volt: Kassák, Babits, Karinthy, Kosztolányi olvasták fel verseiket, szerdánként a próza, a színház világáról hallhatott a nagyérdemű: Rózsahegyi Kálmán a dráma titkairól, Balassa József a magyar nyelvről értekezett rendszeresen. A csütörtök Nagy Endréé volt, kora legnagyobb konferansziéja egész estés szórakozást biztosított, a péntek pedig a képzőművészeké: Márffy Ödön, Kernstok Károly, Pátzay Pál, Glatz Oszkár jelent meg tisztelői előtt. A szombat eleinte a „nők napja” volt, persze főleg színésznők vendégszereplésével, amit a szigorú Móricz hamar megelégelt és megszűntetett. A vasárnap a táncé volt, ehhez már nem kellett a Nyugat-barátok köréhez tartozni. Minden előadás ingyenes volt, Németh Aladár is ingyen juttatta a termet a Nyugat rendelkezésére, de a vendégek kötelesek voltak  1 pengő 20 árban uzsonnát fogyasztani. Ez nem lehetett kis pénz a „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel” sláger ismeretében…

A háború utáni világban a Zsolnay cukrászda őrzött meg kicsiny morzsát a régi idők hangulatából, kis kávéház-szerű szigetet alkotva egy – a szocializmus vívmányaként – kávéházaitól megfosztott városban.