Keresés ebben a blogban

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1905. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: 1905. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. április 16., szombat

Oázis

Tudtam, hogy szép. Egyrészt, mert süt róla, kovácsoltvas kapujáról, meg dereng valami halavány gyerekkori emlék is egy hajdan itt élő néni látogatásairól. Másrészt a lásdbudapestet blog gazdájának hála az általa készített tavalyi képsorozatból és gondos kutatásból. De a minap, mikor arra vitt dolgom, és lehetőségem nyílt beosonni, mégis – mint mindig – megérintett a személyes találkozás a széppel.
 

A Semmelweis utca 4-es ház azon ritka budapesti bérházak egyike, ahol nem kizárólag a homlokzat felújítására jutott pénz, hanem az előtérre is, így az eredetiekhez legalábbis hasonló állapotok várják a betévedőt.



 
A lépcsőház már kopottabb, de ez, ha lehet, még emeli szépségét. Helyenként megmaradtak a metszett üvegek, sok helyen a régi kilincsek, sőt, a lift – ritka kincs – is a régi, mindent túlélt verziónak látszik. A főlépcső tágas fordulói a Bartók Béla útra emlékeztetnek.
 




 

 

 
Ez a ház is túl van az első 100-on – 1905-ös – de itt nem a szecesszió, hanem még az eklektika dominál. Kivéve tán az ablakokat, a sok bemetszett virág, füzér, girland már a modern „új művészet” felé kacsint. Én nem voltam olyan szerencsés, mint a Lásdbudapestet fotósa, hogy a belső udvarra bejussak, maradt a látvány az ablakon át, de ezzel együtt, és ennek ellenére ajándék volt a látogatás.
 









 
Köszönet a jó ízlésű építőknek, a háború utáni újjáépítőknek, a ma élők szépet, régit megbecsülőinek, és a ház védangyalainak, hogy megmaradhatott. A növények boldogan sütkéreztek a délutáni napfényben, a zajtól egy sarokkal teljes volt a csönd és a nyugalom. Oázis.
 
Forrás:
Helyszínbejárás

2016. február 12., péntek

Fények és árnyékok - Bartók Béla út

Bartók Béla út.

Érintetlen, egységes arculat, és mint a nálam sokkal okosabbak megírták, nem valami zordon hatóság késztette a huszadik század eleji befektetőket az egységes stílus követésére, nem. A divat. Ami szerencsénkre akkor épp a szecesszió volt. Ez dominálja a környéket, pedig a háború, és az ezen a környéken különösen kegyetlen ’56-os harcok rendesen tizedelték az eredeti szépségeket. Van itt híres szálloda, kietlen kaszárnya, vele szemben anno katolikus rendház, általános iskola, és a közelben neobarokk, ünnepélyes gimnázium – ha már, hát kettő, legyen helye a sok környékbeli gyereknek. Pezsgő polgári környéknek épült – és, csodák csodája – maradt meg a nevét többször is változtató budai főútvonal. Építészete őrzi még, ha helyenként rém romosan is a letűnt fénykort.

Amikor először léptem be a 39-es szám kapuján, első gondolatom az „Elfújta a szél” film változata volt. Ott volt a polgárháború utáni részekben mindennek olyan napfénysárgás fénye. Sötét és mélysárga, erős kontraszttal, sötét árnyékokkal. Ebben a lépcsőházban elhiszi az ember, hogy az elmúlt 75 évben itt senki semmire nem költött. Itt-ott megfúrták a falat, odavágtak 1-1 lámpát, meg ilyen-olyan csöveket, és kész. Döbbenetes oda nem figyelés mellett is megható szépségeket rejt a ház.

Bizonyos tekintetes Makó Mihály úr és neje megbízásából épült a Ménesi út és Fehérvári út sarkán álló hatalmas bérház 1905-ben. A terveket a környéken sokat tervező Fischer és Detoma építészpáros jegyezte, négy szinttel, emeletenként 3-5 szobás lakásokkal. A földszinten kapott helyet 1907 nyarán az Állami Rendőrség őrszobája „inspekciós szobával” a Ménesi út felöli oldalon. Ahol ma turkáló van, kezdetben vendéglő volt. Aztán 1935-re a Ménesi útból Nagyboldogasszony út, a Fehérváriból Horthy Miklós út lett, a tulajdonos viszont Nagykovácsi Milenkó textilipari nagykereskedő és ingatlantulajdonos, örökösei még 1946-ban is szerepelnek a hivatalos iratokon.
 
Érdekesség még, hogy ugyan a Tervtárban nem találtam erről írást/rajzot, de a Lakcímjegyzék 1928-as listája itt sorolja fel a Simplon mozi elődjét, ami aztán 1934-ben átköltözött a gyönyörű, ultramodern Simplon-házba az akkor épp Horthy Miklós út 62-64be. A sarkon lehetett előbb vendéglő, majd mozi, most meg turkálda. Szomorú sors.

Kedvenc Budapesti Lakczímjegyzékem a két háború közötti időszakból sorol néhány érdekes lakónevet, és szakmát. Itt lakott például Ehmann Aladár nyugalmazott altábornagy és br. Hazai Samu ezredes, felsőházi tag. A báró úr arról volt híres, hogy ő volt az Osztrák-Magyar Monarchia első izraelita tábornoka, Kohn Samu néven született. 1910 és 1917 közt hadügyminiszter volt Khuen-Héderváry és Tisza István vezette kormányokban. 1942-ben halt meg, mielőtt meghurcolták volna ezen érdemeiért. A ház lakói voltak még: Hazai Miklós báró, banktisztviselő, Küfler Béla dr. könyvtárnok, Pietsch Antal cukrászmester, özv. Pongrácz Györgyné földbirtokos, Goldberger Sándor magánmérnök, Polgár Dávid szesz nagykereskedő, Domide Leonidasz dr. orvos, Fekete Béla dr. ügyvéd, Ibos József dr. orvos, adjunktus és a kedvencem, Kucsora János mézeskalácsos.
 















 
 
A mézeskalácsos rég eltűnt már, ahogy a környék is sokat veszített régi fényéből. A szecessziós domborművek kopottak, sötétek, a lépcsőházban rohanó emberek közül már senki nem ül le a névtábla alatti sarokpadra. A képek sajnos nem túl jó minőségűek, de azért remélem, átjön valami a ház szépségéből, eleganciájából.

Forrás:
helyszínbejárás 2016 január
wikipedia.hu
 

2016. január 5., kedd

Táncoló galambok háza - Boráros tér 3.

Boráros tér. Régen kiszúrtam azt a szép nagy, fehér sarokházat, ami mint egy nagy adag tejszínhab áll arccal a napfény felé. Olyan szép. De az egyből látszik, anno ennél sokkal szebb volt. A kapuja például. Cirkalmas kovácsoltvas messziről is. Ahhoz több dísz szokott járni a homlokzaton is. Aztán egy régi képen megláttam az eredeti állapotot. És szokás szerint leesett az állam.


A Vágó testvérek munkája, az építés éve 1905. Ekkor már gyorsan terjed a lift építés divatja, ezért aztán a bérházak legdrágábbja a legfelső szint lesz, ezért oda kerül a legtöbb dísz – már anno, ezen vakolatdíszekből kevéske marad a kíváncsi utókorra.

Még a tavalyi ködben merészkedtem a ház közelébe. Kapuja csupa szépség, kovácsoltvas galambok díszítik,
mint kiderült, az egész lépcsőházat is. Ez a táncoló galambok háza.

 
Kerüljünk beljebb...
 
 
Ha a kövek mesélni tudnának....


 
 A lépcsőház meglepően szűk a ház méretéhez képest....

 
és szintén meglepően színes....lélektelen tűzfalat takar, és világításra épp alkalmas, kicsi belső udvart...

 
A minden lépcsőfordulót díszítő színes üvegablak...

 
de érdemes fiam, a lábad eléd nézni, minden szinten szinte mindenhol....
 


A liftajtó fehér pöttyös, szívecskés.....

 
Az üvegablak galambos, szívecskés, színes, lelket gyógyító gyönyörűség......
 



És az egyéb részletek....










Annyi biztos, az eredeti építők szándéka az lehetett, boldog emberek lakják e szép házat, akiknek örömet okoz majd a sok szín, fény és forma. Elszomorodnának a mai, lekopasztott falak, lélektelen átalakítások és egyáltalán, elszürkült világunk láttán. A zordon néni például, aki majdnem kitette a szűrömet a lépcsőházból, mert nem hitte, hogy ártó szándék helyett csak a szép, régről maradt részleteket fényképezném, jól mintázza mai, bizalmatlan, megkeseredett valóságot. Vajon ő, aki itt él ki tudja, mióta, látja-e még a szép madarakat?

Forrás: varoskepp.blog.hu
bpkep.fszek.hu