Egy teniszpálya emlékére

Romos, sárga ház a budai dombok között. Aki a nyolcas busszal jár, vagy kocsival a Hegyalja úton, naponta megy el mellette. Igaz, évek óta üres, egyre romosabban, kitört ablakokkal, de még áll, türelmesen várja sorsa jobbra fordulását.

A Tigris utca és az Aladár utca sarkán tágas teniszpályák vonzották a sportot szerető, vagy csak kívülről csodáló lakók figyelmét úgy 75 éven át.

Az üresen tátongó, omladozó, de szomorúan is szép klubház tervezője Hültl Dezső, az építés éve 1928. A bezárásé 2005.

 

 

Akkor, a kétes hírű - és célú - privatizáció idején a pályákat felszámolták, helyükön azóta – 8 éve! - felvonulási terület éktelenkedik Buda közepén. Pedig ez volt Budapest egyik legrégebbi teniszklubja. Nehéz elképzelni, hogy ha a kommunizmus közepesen tenisz-szerető éveiben túl tudott élni, nem beszélve ugye egy háborúról, akkor pont most, a XXI. század elején ne lenne képes egy bel-budai, kertvárosi környék eltartani egy teniszklubbot. Az épület pedig az első kerület büszkesége kéne, hogy legyen: bauhaus-os stílusával, a tájba simuló, arányos vonalaival, és, nem utolsó sorban hatalmas teraszokkal büszkélkedő épületnek némi jó szándékkal és kreativitással meg lehetne találni a méltó funkciót. A környék lakóin nem múlna: évek óta folytatják egyre reménytelenebb szélmalomharcukat az elkótyavetyélt értékes földterület „hasznosítóival”, és a befektetővel szemben gyatra erőket képviselő önkormányzattal szemben.

A klubház még áll és vár. Jól megépült anno – szerencsére, hátha megéri, mire a jónak jóindulattal sem becézhető új tulajdonosai eldöntik, mikor újítják fel végre. Már ha egyáltalán van bármilyen tervük..

 

Sok kérdés merül fel a laikus szemlélőben. Ha valaki megvesz egy ilyen szép, és évtizedek óta virágzó teniszklubot Buda közepén, ugyan miért zárja be?? Mert beépíteni jobb üzlet. De ha nincs pénze építkezni – mert miért is áll a rendetlen építkezési káosz a pályák helyén lassan egy évtizede – szóval ha nincs pénze, miért veszi meg? Mert a "csókos haver" hozzájuttatta? 2005 tájékán nem volt ritka az ilyesmi… Az építési engedély több, egymástól távolabb álló épület építésére szól. Ezt, mint jó hírt tudatta az önkormányzat a lakókkal. Akik, feltételezhetjük, nem voltak elragadtatva.

A klubház műemlék – valószínűleg ez mentette meg az azonnali bulldózerezéstől. Az irodaház-építő beruházó gondolom, azt várja, hogy összedőljön, és akkor „átalakításnak” becézve mondjuk állami (EUs?) támogatással „hasznosíthatja” majd a felszabaduló területet. Ha jellegzetes pesti építkezésről beszélünk. És minek irodaházakat építeni még Budán? Hogy legyen még 5-10 vaküres, kiadhatatlan, de cserébe tájidegen, randa monstrum Budán?

 

Ha nem állítja le valaki a 2005-ben elindult, kártékony folyamatot, Budapest ismét elveszít valamit épített emlékeiből, mesélő házaiból. Pedig megmenthető lenne. Egyszerűen vigyázni kéne rá, megbecsülni, felújítani, és megtartani olyan elegánsnak, egyszerűnek és szépnek, ahogy 1928-ban Hültl tanár úr tervei szerint megépült. Még nem késő.

Bauhaus nyomok a Kék golyó utcában

 

Kék golyó utca. Fura név egy forgalmas főváros kellős közepén. A Városmajor utca sarkán évszázadokig állt és zavartalanul üzemelt a németül Blaue Kugelnek, azaz Kék Golyónak címzett fogadó, amelynek épületét – hogy hogy nem 1959-ben – lebontották. A vendéglő falába falazták a névadó kék gömböt. A bontáskor 1748-as téglákat találtak, ebből lehet következtetni a jól menő vállalkozás éltes korára.

Feltételezhető, hogy a sarki vendéglő és fogadó épülete némileg hangulatosabb volt, mint a – ránézésre – kora hatvanas években helyére telepített lakótelep-lelkű torony, a tövében álló, kevésbé vendégfogadó bankról nem is beszélve.

A 10-es szám alatti, a magyar Bauhaus egyik legtöbbet publikált, hajlított teraszos, fehérre meszelt, karcsú, elegáns, hatemeletes bérháza 1933 és 1934 közt épült a tehetséges, fiatal építészpáros: Lauber László és Nyíri István tervei alapján. A kilenclakásos, modern felfogású ház nem tölti be a teljes telket: kicsiny kert zöldellik a bérház mögött. Újdonsága zöld tetőkertje: ez az első ilyen tetőbeépítés Budapesten. A ház tulajdonosának legfelső szinten lévő lakásához tartozott 150 négyzetméternyi területen. A megemelt virágágyásokat eredetileg fű és tujasor díszítette, a kertet körülvevő falakat áttörték, hogy láthatóvá váljék a kilátás a Várhegyre. Akkor még csendes is lehetett a környék, nem a zúgó forgalmat hallgathatta, aki 1935-ben kiült a teraszra nyári esten pohárka pezsgővel….

Ebben a házban lakott a két világháború közti Magyarország egyik legnépszerűbb színésze: Jávor Pál.  Remélem, élt itt boldog napokat is, nagybetegen egyik utolsó kívánságát itt, a szemközti kórház kertjében teljesítették, miszerint cigányprímás húzta el kedvenc nótáját. Meghalni jött haza sikertelen, kényszerű amerikai emigrációjából, hogy itthon épp-hogy megtűrt, meg nem értett, kisemmizett színészként haljon meg, idő előtt. De ez a ház még akkor épült, amikor Jávor Pál csillaga ragyogott, egyenes derekú eleganciája passzol a luxusbérház régi képeihez.

 

Ahogy a mai homlokzatot elnézi az ember, önmagában is elég keserves a látvány, hát még az eredeti, 1933-as képpel összehasonlítva sírnivaló a kontraszt. Csak azt változtatta meg a vak (?) igénytelenség, ami anno a magyar Bauhaus egyik legjellegzetesebb bérházává tette ezt az épületet. Az üvegablak sor, ami az íves teraszokban folytatódott az eredeti tervek szerint. Ma szürke, jellegtelen falszakaszokkal elválasztott, arctalan ablakpárok bámulnak az utca felé a teraszok vonalában. Kár.

A híres tetőteraszról nem leltem mai képet, de élek a gyanúperrel, hogy veszített régi eleganciájából – már ha megvan egyáltalán. Ismerve a hasonló korú és stílusú budapesti házak háború utáni és módszerváltás óta is változatlan intenzitással szakadozó becsületét – tisztelet a kivételnek - nem lennék meglepve, ha a szépséges tetőkert mára nyomtalanul eltűnt volna. De megvannak a szép, régi képek, azok tán megihlethetnek majdan egy új, jó ízléssel megáldott tulajdonost. Hátha…

A nagy színészen kívül az építészeti bravúr is említést érdemelne a ház falán. Enélkül ez a ház is büszke múltjukat szemérmesen rejtegető mesélő házak népes táborát gazdagítja Budapesten.