A luxus letéteményese - A Ritz végnapjai Budapesten

Széchenyi tér – legújabb neve szerint – sarkán, a Budai Várral szemben ma is szálloda áll. Tudjuk, belül elegáns, színvonalas, drága, de a külseje bizony legalábbis „megosztó”. Nehéz helyből rávágni, hogy szép. Az 1980-as évek divatja szerint sötétbarnára festett tömbje sötét kontraszt az ellipszis alakú tér légiesen könnyed, bár egyenként is hatalmas, QuittnerZsigmond tervezte épületei: a Belügyminisztérium és a Gresham palota mellett.

Mindig is szálloda állt itt. Nevezetesen a háború előtt a híres Ritz. Mert Pesten is volt Ritz, pont, mint Párizsban, ugyanolyan színvonalat és eleganciát kínálva az idelátogató, szerencsés túristáknak, illetve az éttermét, kávéházát, meseszép teraszait látogató, kiváltságos helyieknek.

Budapest legelegánsabb és legfényűzőbb szállodája Grand Hotel Dunapalota néven épült 1913-ban Fellner Sándor tervei alapján neobarokk stílusban. A név később lett Ritz – és maradt a köznyelvben, míg álltak a falak.

Végnapjairól Thassy Jenő számol be Veszélyes Vidék című memoirjában. 1944 decemberének utolsó napjaiban ment híre az ostrom alatt álló, éhező városban, hogy a Ritz konyháján még élelmiszer tartalékok vannak. Thassy barátaival megkísérelte a lehetetlent, miszerint a folyamatos lövöldözés és bombázás ellenére eljusson a Ritztől csak néhány sarokra lévő pince-menedékből az étellel kecsegtető, békebeli étterembe – vagy legalábbis ami megmaradt belőle.

 

„Amíg a fölöttünk kőröző szovjet gépek máshol dobták le bombáikat, mi is futottunk, amikor géppuskával lőtték a Belvárost, kúsztunk a havas-véres, feltöredezett kövezeten.”

„A kapus hiányzott, a törött üveg főbejárat tárva-nyitva, a nagy hall túloldalán a Dunára néző tükörablakok eltűntek, a tél özönlött be és rázta a sárga selyemfüggönyöket, csoda, hogy még senki sem szakította le.

Az alagsorban béke honolt, piros kókuszszőnyeg nyelte el a léptek zaját, a férfimosdóban a vécés néni fekete ruhában, fehér csipkegallérban, (….). Víz itt sem folyt, de porcelánkancsók voltak a mosdókagylók mellé készítve. (…)

(Az étteremben) frakkos pincérek álltak a selyemmel kárpitozott falak mellett, minden asztalhoz jutott egy vagy kettő is. Amíg mi és egész Budapest babon éltünk, addig a Ritznek úgy látszik, hatalmas rizstartaléka volt. Ezüstburák borították a párolgó tálakat, francia bort kaptunk a rizibizi mellé. Hétfogásos rizslakomát ettünk végig, az egyetlen engedmény a papírszalvéta és a terítő helyetti üveglap volt. A pincérek fehér plasztronja sem vakított úgy, mint máskor, de modoruk éppen olyan kifogástalan volt, mintha nem dörögtek volna az ágyúk, amíg a különböző fogásokat szolgálták fel. Péter (…) a bor utolsó cseppjét a Ritzre emelte: „Jó öreg Ritz! Kitart az utolsókig! Bár élné túl és telne meg 1945-ben amerikai, angol és francia ellenőrökkel, hogy megmentsék Budapestet, vagy ami maradt belőle!”

De a Ritz pár napra rá telitalálatot kapott, kigyulladt, és fáklyaként égett napokig.

Angol, amerikai és egyéb, hőn áhított, civilizált nyugati ellenőrökről szó sem volt, a szövetségeseket és a realitásokat a zabráló szovjet hadsereg képviselte 1945-ben a rommá lőtt Budapesten. Nyugati demokrácia helyett keleti megszállás és diktatúra következett, soha véget nem érőnek tűnő, sötét évtizedekkel.

Többek között ezen évtizedek hozadéka, hogy kevesen tudják ma Pesten, hogy hajdan itt is állt egy – a névhez méltó - Hotel Ritz, a jelenlegi, vendégeit Hotel Intercontinental néven fogadó szálloda sem stílusában, sem tábla formában nem őrzi a régi Dunapalota Ritz emlékét.

 

Palotasors a Belvárosban

Budapest, József Nádor tér. Ennél frekventáltabb hely nem sok van a magyar fővárosban. Két lépés a Széchenyi tér luxus szálloda triója: a Four Season, a Sofitel és az Intercontinental vendégei itt vágnak át a Vörösmarty térhez, a Bazilikához, vagy az Operaházhoz menet. Félúton vagyunk a Lánchíd és az Andrássy út torkolata közt. Ahogy elhagyjuk a Világörökség része Duna-partot, árnyékos – télvíz idején szeles – eredetileg elegánsnak épült árkádsoron haladunk egészen az Erzsébet tér vonaláig. Boltívek ódon sora, ránézésre XIX. századi, vagyis legalább 200 éves. Ha mindez mondjuk Prágában, Bécsben, vagy Uram bocsá’ Pozsonyban lenne, felújítva, megbecsülve, régi pompájában ragyogva, színvonalas boltokkal, kávéházakkal, kávé - és süteményillattal csalogatná a betérni vágyó helyieket és külföldieket.

Nem így Budapesten. Itt az árkádsor mocskos, sötét, elhanyagolt. A bolthelységek és az épület is üresen tátong, azaz mégse: hontalanok bűzölgő batyui uralnak minden beszögellést.

Nem volt ez mindig így.

 

A József Nádor tér 1-es szám alatti klasszicista palota Gross (Grósz) Ferenc kereskedő megrendelésére épült a méltán nagynevű Hild József tervei alapján 1824-25-ben. Árkádjai alatt két szobor: Minerva és Apolló a szomszédos, mai Belügyminisztérium helyén anno álló Diana fürdő bejáratát díszítették fénykorukban. Mindkettő másolat, az eredetiek ma Leányfalun állnak a Mahart Üdülő előtt.

Az árkádok alatt hajdan vendéglők virágzottak: a „Kávéforráshoz” nevű 1842-ben vendégül látta a nagy dán mesemondót Andersent is pesti látogatásakor. Az 1860-ban megnyílt „Blumenstöckl” pedig törzshelyéül szolgált a Mikszáth Kálmánnak, Szilágyi Dezsőnek, de idejárt ebédelni Tisza Kálmán, Liszt Ferenc és Lotz Károly is.

Ezen nagyságok egyesével is letettek annyit Budapest „asztalára”, hogy egy apró táblácskát megérdemelnének a szomorúan, üresen, gazdátlanul álló, palotaméretű ház falán. Ennek híján a „Gross-ház” is, mint az áldatlan emlékű Postabank 2002-ben kiürült, és azóta is üresen szomorkodó székháza a büszke fénykorukról szemérmesen hallgató, jobb sorsra érdemes, budapesti  mesélő házak egyre növekvő táborát gazdagítja.

 

Forrás: www.budapestcity.org

www.vendegvaro.hu

 

 

Bauhaus nyomok a Kék golyó utcában

 

Kék golyó utca. Fura név egy forgalmas főváros kellős közepén. A Városmajor utca sarkán évszázadokig állt és zavartalanul üzemelt a németül Blaue Kugelnek, azaz Kék Golyónak címzett fogadó, amelynek épületét – hogy hogy nem 1959-ben – lebontották. A vendéglő falába falazták a névadó kék gömböt. A bontáskor 1748-as téglákat találtak, ebből lehet következtetni a jól menő vállalkozás éltes korára.

Feltételezhető, hogy a sarki vendéglő és fogadó épülete némileg hangulatosabb volt, mint a – ránézésre – kora hatvanas években helyére telepített lakótelep-lelkű torony, a tövében álló, kevésbé vendégfogadó bankról nem is beszélve.

A 10-es szám alatti, a magyar Bauhaus egyik legtöbbet publikált, hajlított teraszos, fehérre meszelt, karcsú, elegáns, hatemeletes bérháza 1933 és 1934 közt épült a tehetséges, fiatal építészpáros: Lauber László és Nyíri István tervei alapján. A kilenclakásos, modern felfogású ház nem tölti be a teljes telket: kicsiny kert zöldellik a bérház mögött. Újdonsága zöld tetőkertje: ez az első ilyen tetőbeépítés Budapesten. A ház tulajdonosának legfelső szinten lévő lakásához tartozott 150 négyzetméternyi területen. A megemelt virágágyásokat eredetileg fű és tujasor díszítette, a kertet körülvevő falakat áttörték, hogy láthatóvá váljék a kilátás a Várhegyre. Akkor még csendes is lehetett a környék, nem a zúgó forgalmat hallgathatta, aki 1935-ben kiült a teraszra nyári esten pohárka pezsgővel….

Ebben a házban lakott a két világháború közti Magyarország egyik legnépszerűbb színésze: Jávor Pál.  Remélem, élt itt boldog napokat is, nagybetegen egyik utolsó kívánságát itt, a szemközti kórház kertjében teljesítették, miszerint cigányprímás húzta el kedvenc nótáját. Meghalni jött haza sikertelen, kényszerű amerikai emigrációjából, hogy itthon épp-hogy megtűrt, meg nem értett, kisemmizett színészként haljon meg, idő előtt. De ez a ház még akkor épült, amikor Jávor Pál csillaga ragyogott, egyenes derekú eleganciája passzol a luxusbérház régi képeihez.

 

Ahogy a mai homlokzatot elnézi az ember, önmagában is elég keserves a látvány, hát még az eredeti, 1933-as képpel összehasonlítva sírnivaló a kontraszt. Csak azt változtatta meg a vak (?) igénytelenség, ami anno a magyar Bauhaus egyik legjellegzetesebb bérházává tette ezt az épületet. Az üvegablak sor, ami az íves teraszokban folytatódott az eredeti tervek szerint. Ma szürke, jellegtelen falszakaszokkal elválasztott, arctalan ablakpárok bámulnak az utca felé a teraszok vonalában. Kár.

A híres tetőteraszról nem leltem mai képet, de élek a gyanúperrel, hogy veszített régi eleganciájából – már ha megvan egyáltalán. Ismerve a hasonló korú és stílusú budapesti házak háború utáni és módszerváltás óta is változatlan intenzitással szakadozó becsületét – tisztelet a kivételnek - nem lennék meglepve, ha a szépséges tetőkert mára nyomtalanul eltűnt volna. De megvannak a szép, régi képek, azok tán megihlethetnek majdan egy új, jó ízléssel megáldott tulajdonost. Hátha…

A nagy színészen kívül az építészeti bravúr is említést érdemelne a ház falán. Enélkül ez a ház is büszke múltjukat szemérmesen rejtegető mesélő házak népes táborát gazdagítja Budapesten.

A Budai Vigadó

Régimódi palota Vizivárosban, rendezvények, ünnepségek klasszikus helyszíne. A Fő utcáról érkezve - akarva-akaratlanul – hátulról érkezik a látogató, így az elegáns homlokzatot nem is látja egyből: el kell sétálni a Corvin tér közepére, hogy belátható legyen az egész. Szép. Kicsit lélektelen a nemrég elkészült gondos felújítás ellenére. Hiányzik belőle valami. A régi, 1910-es képen rögtön szembetűnő a hiány: akkoriban még senkinek nem jutott eszébe kulturális intézményt kávéház nélkül üzemeltetni. Vagy városi teret építeni napernyős, asztalokkal-székekkel vendégeket hívogató kiülő nélkül. Eredetileg az épület Fő utcai sarkán kávéház, az Iskola utca fele Vigadó Vendéglő néven étterem töltötte meg élettel a teret és a házat.

 

Most bezzeg a kávéház és a vendéglő régi helyén, a kirakat nagy ablakain át fehér kartonlapok mutatják sivár arcukat a tér felé. Kár.

A Budai Vigadó megszületésének igénye a kultúrára éhes budai polgárok ötlete volt. 1892-ben írtak levelet Gerlóczy Károly fővárosi alpolgármesternek, miszerint a Pesti Vigadó mintájára nyíljon bálteremmel rendelkező kulturális intézmény Budán, ahol ilyen addig nem létezett. Száz évvel ezelőtt egy beadvány átfutási idejét nem a mai lajhár tempó és a teljes érzéketlenség határozta meg. 1898-ban megszülettek a tervek, és rá két évre, 1900-ban állt a ház. A tervező páros Kallina Mór és veje Árkay Aladár voltak. Kallina Bécsből jött Pestre Otto Wagner irodavezetőjeként. Első pesti munkája a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga tervei és építésének vezetése volt. De az ő keze munkája a Bécs Kapu téri evangélikus templom és a Hadtestparancsnokság szintén a Budai Várban. Árkay Aladár az akkor fiatal korosztály csillaga. Az ő munkája sok minden mellett a Csaba utcai katolikus templom és a Svábhegy oldalában a Bírák és Ügyészek meseszerű, angolos stílusú villa-telepe.

A Budai Vigadó kétemeletes, belsőudvaros, timpanonos, kupolaszerűen manzárdos tetővel ellátott épület, mely főleg a neoreneszánsz stílusjegyeit viseli magán, a korra jellemző eklektikus stílusban. A homlokzat oszlopai olasz reneszánsz mintát követnek. A kapu- és ablakkeretezések szintén az olasz (római, firenzei) reneszánsz palotaépítészetet jellemző megoldások. A főhomlokzatot eredetileg kis pillérek, könyöklők ékesítették.

Az eklektikus külsőt – eredetileg – szecessziós belső gazdagította. Az impozáns előcsarnokból széles, íves márványlépcső visz az emeletre, ahol 350 négyzetméteres díszterem, a Budai Polgári Kör társalgója, olvasója és három játékterme (!) állt eredetileg a vendégek rendelkezésére. A díszteremhez két oldalról egy-egy kisterem csatlakozott, oldalt, az utcákkal párhuzamos szárnyakban pedig további kistermek, a belső udvarra néző folyosókon társalgók, klub- és olvasóhelyiségek, kártyaszobák nyíltak. A felsőbb szinteken négy magánlakást alakítottak ki. Mindezek mellett itt működött a Budai Könyvtár Egylet és a Budai Anyakönyvi Hivatal.

Az épületet 1900. január 20-án (épp 113 éve!) Halmos János polgármester adta át. Az első itt megrendezett mulatság egy nagyszabású farsang volt Klotild főhercegnő fővédnöksége alatt.

A báltermet később 306 fő befogadására alkalmas színházteremmé alakították át. A háborús sérülések kijavításakor egy egyszerűbb épület üzemeltetése volt a cél, az eredetihez való közelítés csak a legutóbbi, 2007-es felújításkor merült fel. Az intézmény azóta Hagyományok Háza néven működik, az épületet 2011-ben pedig műemlékké nyilvánították.

Széll Kálmán tér

Moszkva tér. Azaz Széll Kálmán tér már majdnem egy éve, de a lírai nevű, száz éve élt politikus neve túl szép, megszokhatatlan Buda legrondább, leglepusztultabb teréhez. Moszkva városa is jobb sorsra érdemes, de Pesten neve hozzáragadt a sötét, bár szeles, megbízhatóan koszos, rossz arcú tömegközlekedési központhoz.

Pedig nem volt ez mindig rossz hely.

A kora középkortól kezdve fontos, a dombok és a völgy, a legfontosabb, a folyó irányába menő utak találkozása. Logod falu kapuja állt itt, majd a török uralom után agyagbánya nyit, ami téglagyárral még a 19.században is üzemel. A bánya helyén fokozatosan bányató keletkezett, melyet telente korcsolyapályaként használtak a budaiak. Nyáron a tó köré teniszpályák épültek, és szépen, lassan a XX. század első felére szabályos sportpálya épül ki a mai Moszkva tér területén. Nehéz elképzelni, ugye?

Pedig már 1892-ben feltöltötték a régi, az agyagbánya idejéből származó gödröket, és a Budapest-Budai Torna Egyesület (BBTE) sportpályáját költözött ide. 1897-ben ideszállították és felállították az Millenniumi Kiállítás Sörkóstoló Pavilonját a Városligetből, az lett az első klubház, amellé pedig 9000(!) négyzetméteres úszómedencét építettek. Idővel leginkább "szabadban való tornaversenyekre, labdázó és tennis mulatságokra" specializálódtak a filmhíradók tanúsága szerint. 

1914-ben a klub csarnokot is épített, majd kétszintes klubházat, amelynek tervezője ugyanaz a Sándy Gyula, aki 1921-ben a Postapalotát tervezte.

Ahogy az ember ma elnézegeti a régi képeket a pihenő, mosolygó, elegáns ruhás teniszezőkről, nehéz, majdnem lehetetlen ezt odaképzelni a mostani koszfészek Moszkva/Széll Kálmán térre. (Szegény Széll Kálmán). A képek alapján sejthető, hogy a tér sarkán álló, kis felújítás esetén akár szépnek is nézhető, jobb sorsra érdemes kiszolgáló épület lehetett „lánykorában” a sportklub épülete.

1941-ben, amikor Magyarország áttért a jobbkéz-szabályos közlekedésre, alakult át a békés sportpálya közlekedési csomóponttá. Akkor épült a ma már lélekvesztővé kopott lépcső, a régi képeken könnyed eleganciával. A sporttelep ekkor kiköltözött a Pasarétre, ahol aztán Vasas Pályaként élte le a XX. század második felét.

1929-51 volt már Széll Kálmánról elnevezve a tér. Előtte még neve sem volt...utána viszont Széll Kálmán beceneve után SzéllKalef néven is becézték. 1972-ben épültek azok a kezdet kezdetétől irgalmatlan ronda építmények, amik ma is garantálják a nyomasztó hangulatot. 

Sok terv született a közelmúltban a Moszkva/SzéllKálmán tér átalakításáról, emberibb arcot ígér mind, de tán ezért (?) egyiknek se maradt esélye a megvalósulásra. Pedig minta akad elég.

Lónyai - Hatvany-villa, Budai Vár, Hunyadi János út

 

Ahogy a 16-os busz felkanyarodik a Várba a Clark Ádám térről, meseszép, még az itt lakók számára sem megunható panoráma tárul a szem elé: lábaink előtt hever a város. A kilátást egyetlen, ámde nem kicsiny épület zavarja csak: az úgynevezett Ybl-villa fehér tömbje. Az idelátogatók valószinüleg azt hiszik, szép felújítás eredménye a valójában vadonatúj, rejtélyes okokból zárva tartó palota, biztosan nemrég készült el – pedig már évek óta zárva, félkészen, látszólag gazdátlanul várja sorsa jobbra fordulását.

A háborúban elpusztult eredeti villát gróf Lónyai Menyhért, 1870-ben még pénzügyminiszter, 1871-72-ben miniszterelnök építette Ybl Miklós tervei szerint 1870 és 1872 közt. Az épület alapjai az 500 éves Aranybástyára kerültek, hiszen akkoriban nem kötelezte törvény az építtetőket előzetes ásatások elvégzésére. Mindez a Vár 1873-as rendezési terve elkészülte előtt történt, ekkor sem a város, sem senki nem szólt bele, hogy a gazdag és befolyásos Lónyai gróf hova és mekkora palotát épít. A miniszterelnök itt tervezte tölteni békés öregkorát, ám tervei meghiúsultak, amikor Kossuth titkára Csernátony Lajos támadta meg az országgyűlésben: „Kérdem gróf Lónyai Menyhért kormányelnök urat, nem épített-e házat, nem vett-e uradalmat akkor, amikor az ország deificitben van?” A gróf lemondott a miniszterelnökségről épp, hogy a palota elkészült, 1872-ben, és nem sokáig élvezhette terasza szép kilátását sem: 1884-ben, csupán 62 évesen halt meg.

A házat 1923-ban vette meg Hatvany Ferenc, a dúsgazdag cukorgyáros család műgyűjtő és festőművész fia, a két világháború közötti magyar képzőművészet mecénása. Övé volt a legnagyobb magángyűjtemény 1905 és 1942 közt Budapesten, 900 tárgy szerepelt benne. Köztük olyan nagyságok, mint El Greco, Cranach, Courbet, Renoir, Degas, Pissaro, Picasso, a magyarok közül Rippl-Rónai, Paál László, Munkácsy Mihály. A festmények mellett drága, értékes bútorok, szőnyegek, kerámiák, szobrok díszítették a házat – ami mindennek ellenére sem volt igazán barátságos. Thomas Mann fia Klaus Mann ezt írta naplójába 1935 októberi látogatása során:

„Délelőtt Hatvanyakkal megnéztem fivérük, Hatvany Ferenc házát. Inkább fényűző, semmint hangulatos. Néhány nagyon szép festmény. (Egy női arckép Manet-től, két bájos Renoir, Delacroix – lovak tág, romantikus tájban – Greco, Tintoretto, Pascin, Rodin)”.

A palotát a háború alatt kaszinónak használta az SS, mígnem 1944-ben telibe találta egy gyújtóbomba.

A mesés gyűjtemény a háború alatt szétszóródott: egy része különböző bankok széfjeibe került, részben a ma még éppen-hogy álló, romos Mauthner villába a Budakeszi útra. 1944 novemberében, Csánky Dénes, a zsidó műkincsek lefoglalásának biztosa már csak hatvannyolc alkotást talált a Hunyadi János utca 26-ban. Ezek nagy része azonban Hatvany saját festménye volt. 168 kép bujkált a Magyar Kereskedelmi Bank páncélszekrényeiben. Ezeket a szovjet hadsereg szabadította fel és vitte magával emlékbe. 1991-ben fedezték fel hollétüket Nizsnij-Novgorodban. A hajdani gazdag gyűjtemény Magyarországon maradt darabjai Courbet Birkózó című festménye és két Ingres-rajz, mindhárom műalkotás a Szépművészeti Múzeumban látható.

És újjáépült a villa. Ugyan se funkciója, se gazdája látszólag nincsen, így – már hosszú évek óta - csak az elhagyatott, üresen tátongó, jobb sorsra érdemes, mesés múltjukat szemérmesen titkoló budapesti házak népes táborát bővíti.

 

 

Nyugati Pályaudvar – Királyi Fogadóterem

A Nyugati Pályaudvar Budapest egyik leglenyűgözőbb látványossága. Messziről nem is látszik olyan lepusztultnak, amilyen a kicsit alaposabban, vagy egyszerűen közelebbről szemlélő számára egyértelmű, Gustav Eiffel alkotása tekintélyt parancsoló, mai, szomorú állapotában is megrendítő szépségű épület.

A pályaudvar elődje, az indóház 1846-ban épült és kora legmodernebb építészeti technikáit hasznosította: hatalmas vonatfogadó csarnoka 5 vágányt fedett. 27 méter széles, 142 méter hosszú épületet kell elképzelnünk, aminek legnagyobb hibája pont mérete, illetve elhelyezkedése volt: Egészen a mai Jókai utcáig húzódott, az új Nagykörút tengelyét átszelve, keresztben. A rohamtempóban épülő, újjászülető város vezetése ezért írt ki nemzetközi pályázatot egy új pályaudvar építésére. Az új épület kellett, hogy passzoljon a vadonatúj, elegáns Nagykörút stílusához és nyomvonalához is. A nyertesek August de Serres és Gustave Eiffel francia építészek voltak. Ők tervezték a régi milánói pályaudvart és a párizsi Bon Marché áruházat is, de mivel egyik épület sem áll már, a pesti Nyugati építészettörténeti jelentősége egyértelmű. Eiffel szerepe azért is érdekes, mert csak később, az Eiffel torony 1889-es megépítésével vált világhírűvé. Terveik alapján az építkezés 1874-ben kezdődött és 1877-ig tartott. Érdekesség, hogy mivel a régi és az új pályaudvar tengelye egybeesett, az új épületet a régi fölé tudták húzni, így az építkezés alatt az utolsó pillanatig zavartalanul használhatták a régi pályaudvart. (Élek a gyanúperrel, hogy ez ma, száz évvel fejlettebb technikával az Istennek se sikerülne. Sőt, fel sem merülne.)

Megépültekor a Budapesti Pályaudvar a maga 615 négyzetméterével az Osztrák Magyar Monarchia legnagyobb pályaudvara volt. A „nyugati” nevet csak 1891-ben kapta, és nem fekvéséről, sem az innen elérhető városok irányáról, hanem a név az építkezést finanszírozó vállalat nevére utal.
Az indulási oldal – ha szemben állunk – jobb oldalra került, ide épült az étterem, a váróterem, a jegypénztárak. Ez az oldal szélesebb, mint az érkezési, a baloldala a pályaudvarnak.

Itt rejtőzik az az ékszerdoboz, aminek képe azóta, hogy – bár sajnos röviden, csupán futólag – láthattam, felejthetetlen emlékként él bennem.
Ha az ember a koszos, mocskos Körútról a – ha lehet még – koszosabb és mocskosabb, ütött-kopott Nyugati bal oldali járdáján kifele kutyagol, a peron vége felé nagy, zöld ajtóra lesz figyelmes.

Az ajtó melletti lámpák tetején kis, kovácsoltvas korona. A kilincs törött, kopott, de így is míves, mérete impozáns. Az ajtó felett latin felirat. Az ajtó – természetesen – zárva. A MÁV „Nosztalgia” iroda kicsit se barátságos alkalmazottja lehűti naív reményeimet: majd ha az Orient Expressz érkezik, majd akkor kinyitják az ajtót. Érkezés előtt másfél perccel, és zárják is be rohanvást. Mikor lesz az legközelebb? Tavasszal. Így végképp igaz a 30éve kiadott, ócska kis vasúttörténeti kiadvány fellengzős írása, miszerint „a királyi fogadóterem messze földön híres.” Leginkább messze földön, mivel a magyar utazó nem is álmodhat arról, hogy valaha bekukkanthat a zárt, zöld ajtó mögé. Pedig érdemes. Lenne.

Az ajtó fölött felirat hírdeti a mögötte lévő terem „gazdájának” jelmondatát. Innen nyílik a Királyi Fogadóterem, amely a pályaudvar építésekor Ferenc József és Erzsébet királynő tiszteletére és személyes használatára épült. „VIRIBUS UNITIS” Ferenc József jelmondata, jelentése: „Egyesült erővel”. 1911-ben csatahajó épült ezzel a névvel, a Monarchia egyik kitüntetésének volt elnevezése, továbbá a Ferenc József alatt vert, latin feliratú pénzérmék peremirataként olvasható.

Amikor kitárul a kopott, öreg, zöld ajtó, a Nyugati mocskához szokott pesti embernek tátva marad a szája: neobarokk elegancia, érintetlennek tűnő falfestmények, freskók, gipsz stukkók, tükrök, csillárok, tökéletes arányok, tágas, mégis barátságos, elegáns belső fogadja a meglepett utazót.  A fogadóterem 3 helységből áll: a központi terem kandallója állítólag működni is képes, télvíz idején érkező illusztris vendégek számára állítólag be szoktak gyújtani benne. Innen nyílik az úgynevezett királyi tárgyaló, ahol a köztudottan munkamániás Ferenc József fogadta utazását megszakítva itt, a váróban az audenciára jelentkezőket. A harmadik terem az Erzsébet-terem. Lóhere formájú kicsiny szobát kell elképzelni, amit, hogy nagyobbnak tűnjön, körben tükrök díszítettek – és így van ez a mai napig. Innen nyílt a kert, ahol télen-nyáron ápolt kis park várta a magyarok kedves királynéját.

Egyértelműen olcsóbb egy ilyen ékszerdobozt zárva tartani, mint például felújítani, pláne rendben tartani, megbecsülni, neki funkciót találni, eredeti szépségében konzerválni, a nagyérdeművel megosztani, naponta megcsodálni, s mint büszkeségünket – joggal – az idetévedő külföldieknek megmutatni. Ezen gondolkodás híján várhatjuk az Orient Express érkezését. Vagy vehetünk rá jegyet, hiszen egyszerű pesti halandóként eléggé kijózanító stílusban zavarják el a naív érdeklődőt.