Verona Pesten

Amikor megmutattam ezeket a képeket a barátaimnak, kollégáimnak, akik munkájukból adódóan az átlagnál jobban ismerik Pestet, egyrészt elképedtek, milyen szép a hely, ahol készültek, másrészt – és az, ami meglepett – egyikük sem ismerte fel a helyszínt.

Egy iskola, vagyis Akadémia, egy klasszikus, tizenkilencedik század végi épület, Budapest dísze, egyik büszkesége. Mintája a veronai Palazzo Bevilaqua volt, meseszép, neoreneszánsz lépcsőházát és emeleti előcsarnokát Lotz Károly festette.

Ma a Képzőművészeti Egyetem egyik épülete.

Az Adolf Lang tervezte Műcsarnok – ahogy a ma feketén álló főhomlokzat felirata büszkén hirdeti – közadakozásból épült.  Az Országos Képzőművészeti Társulat kiállítóhely felépítéséhez a várostól kapta kedvezményesen a telket. A Műcsarnok 1877-ben épült kiállító teremnek, de már a kezdet kezdetén látszott, ehhez a ház túl sötét. Itt rendezték a szomszédos Mintarajztanoda mestereinek első közös kiállítását 1897-ben. A Milleniumi ünnepségek keretében 1896-ban felépült az „új” Műcsarnok palotája a Hősök terén és az Iparművészeti Múzeum is az Üllői úton. Ekkor lett az új név „Régi Műcsarnok” , amit 1921-ben összenyitottak a Mintarajztanoda  épületével. 

Az épület földszintjén 1907-ben nyílt meg az Andrássy úti Színház, aminek művészeti vezetői közt volt Molnár Ferenc és Heltai Jenő is. Társulata több helyszínen 1944ig létezett Andrássy Színház néven. Az ostrom után ez volt az első színház, ami megnyitotta kapuit – míg nem be nem zárt végképp, mint kabaré, és át nem vette helyét az Állami Bábszínház.

Király kilenc

Barokk elegancia, tökéletes arányok, osztott ablakok, íves díszek sora. Csipetnyi XVIII. század a rohanó, szűk Király utcában. A fogadó, amiről az utca hajdan a nevét kapta „Az angol királyhoz” réges rég sehol. Ahogy a „Három Rózsa” is, amely néven ez a ház volt ismert a kiegyezés táján. Akkoriban több ember lakta a Király utcát, mint Lőcse vagy Kaposvár városát.

A Király utca mindenkori feladata az volt, hogy kivezessen a Belvárosból a Városerdőbe, azaz a Városligetbe. A tömegközlekedés legfőbb eszköze a transzformátor feltalálója, a műegyetemi tanár Zipernowsky Károly tervezte egysínű vonata volt, ami a keskeny utca közepén zötyögött évtizedeken át. Az Andrássy út 1896-os megnyitásával erősen megcsappant az utca forgalma.

A kilences szám 1810 tájt épült Brein Fülöp tervei szerint. Fénykorában az Oberhauser és a Jakabffy családok voltak a tulajdonosok. Ma ez a ház Pest egyetlen megmaradt copf stílusú háza. Bár laknak benne, a földszinti üzletek és a ki-kinyíló nagykapun túl nem sok élet látszik benne. Prágára emlékeztet, a kor, a stílus.

Ha virágok lennének az ablakaiban, talán nem lenne ilyen szomorkás.
Mindenesetre szép. Kincs.

 

Károlyi kerti illatok

Károlyi kert. Gyöngyszem. Aranyló napfény, gyerekzsivaj, vidékies csönd – pedig a zajos, büdös Múzeum körút csak egy sarok innen. A szépen gondozott közkertre kisebb paloták, békés bérházak néznek.

A Múzeum körút felőli oldalon nagy ablakos, elegáns lakóház áll. Ablakain árad a fény, teraszain virágok, világos falain régimódi felirat: „Molnár és Moser laboratóriuma. Fő üzlet: Petőfi Sándor utca 11, fióküzlet Váczi utca 23 sz.” Ma galéria van a földszinten, tökéletes kihasználása a nagy ablakok adta fényözönnek. De vajon milyen laboratóriumnak épült a szép, barátságos ház? Patika? Ahhoz helyben, hátul szokott lenni a labor, az üzlet a lényeg, a nagyobb alapterületű része az ingatlannak – tudtommal. Aztán végre megleltem a választ.

 

Az 1889-ben alapított Molnár és Moser a békebeli Magyarország vezető drogérialánca volt, amely a két világháború között Közép-Európa legnagyobb illatszergyártó és forgalmazó magánvállalkozásává nőtte ki magát. A cég harmadik tulajdonosa, Bartha István építette a Magyar utcai házat 1931-ben – mint azt a falba faragott írás jegyzi - Miletin Ferenc tervező és Sürü János építőmester megbízásával.

A földszinten volt a laboratórium, az első szinten a szobák egybenyithatóak voltak, itt tartották a fogadásokat, a legfelső emeleten voltak a hálószobák és lakosztályok. A laboratóriumban finomabbnál finomabb parfümök, krémek, hintőporok, szappanok, fogkrém, hajszesz, szájvíz, dezodor készült. A ház falán jelzettnél sokkal több üzletük volt, idővel szinte  az összes budapesti illatszerboltot felvásárolták. Még szakiskolát is alapítottak a vállalkozás előrelátó vezetői. Az MM gyár a Kartács utcában volt, ahol havonta 100 hektoliter (!) kölni készült.

Aztán 1949-ben ez a tehetséges vállalkozás is elnyerte méltó büntetését: a társaságot államosították, tulajdonosainak menekülniük kellett, meg sem álltak Kanadáig.

Az anno MM által használt színpárt, az ezüst-kéket pedig az Azúr vette át.

Hm.

Forrás: Múlt-Kor.hu

Pollack palotája parlagon

Ahogy feltúrták és átszervezték a Ferenciek terét, a Pestről Budára, az Erzsébet híd felé igyekvő autósok útja a szűk, alapesetben – belvárosi viszonylatban – békésnek mondható Reáltanoda utcán át vezet. A Szép utca és a Reáltanoda utca sarkán szomorú látvány fogadja a régi házak szerelmeseit: romosan is felséges, öreg palota roskadozik az állványok mögött.

A Nemzeti Múzeum tervezője Pollack Mihály készítette az elegáns, háromezer négyzetméteres nemesi lak terveit gróf Almásy Ignác megrendelésére szűk kétszáz évvel ezelőtt, 1817-ben.

S ha a falak mesélni tudnának….

1885-ben gróf Szapáry Gézáné örökölte a házat az Almásyaktól.  Szapáry Géza anyai ágon rokonságban állt a velencei Morosini családdal. Királyt is adott a tehetős család Magyarországnak: utolsó  Árpádházi királyunk, III. András édesanyja Tomasini Morosini volt. Amikor a XIX. század végén a gazdag velencei család kihalt, vagyonának egy részét a távoli rokon, Szapáry Géza örökölte. A grófnő által frissen örökölt palotát a Velencéből érkező műkincsek befogadásának kedvéért átalakították. Páratlan gyűjtemény kapott így helyet a Reáltanoda utcában: Tiziano, Tintoretto, Lorenzo Lotto képei díszítették a falakat. Vajon hova lett a mesés gyűjtemény, mi lett a sorsa a szépséges képeknek? (A bútorokról nem is beszélve….)

1907-ben pusztító tűzvész tette tönkre a berendezés nagy részét, a palota pedig olyan rossz állapotba került, hogy majdnem lebontották, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa mentette meg végül. Irodák és üzletek nyíltak benne – akkor meglepő fordulatként, nem volt jellemző, hogy arisztokrata családok palotáit irodaháznak adták volna ki. (Száz évre rá bezzeg...)

Az épület úgy 12 éve üres. Hosszúkás, magas ablakai, visszafogott, finom díszítése jobb sorsra érdemesítik. Ennyire talán nem vagyunk gazdagok, hogy parlagon hagyhatnánk egy ilyen szép palotát értékes, belvárosi telken, a város közepén. Túlélt kétszáz évet, két világháborút, ötven év kommunizmust, megérdemelne kis becsületet az utókortól. Más főváros örülne egy 200 éves, klasszicista palotának, élek a gyanúperrel, hogy Bécsben, Prágában, de még tán Pozsonyban is akadna pénz a felújításra, ízlés a berendezésre, méltó funkció a használatra, ezáltal tisztelet a minőség és művészet előtt.

Kíváncsi vagyok, meddig áll így a szomorú palota. Amíg össze nem dől? Pechére jól megépítették anno a gondos építők – puszta kézzel ugyebár. Most eladó. Párszor már híre ment, lebontják, aztán valahogy mégis megmenekült, mintha védőszentje mentené a végső pusztulástól. Amennyiben ez a felállványozott állapot nem az….

Bedeszkázott ablakai mögé nehéz életet képzelni. Pedig milyen szép lehetne…..

Egy áldott ház a Vízivárosban

           

Társasház a második kerületben. Nem a „klasszikus” második kerületben, se Rózsadomb, sem Pasarét. A Margit krt. és a Csalogány közötti rész, nem a legszebb. Vagy mégis? Érdemes körülnézni, kicsit alaposabban, mint a lehajtott fej, amivel a dolgunkra rohanunk a mindennapokban.

Az 1930-as évek építészeti eleganciája a városi társasház szürke hétköznapjait is feldobja. A ház, amit figyelmükbe ajánlok mai címén a Bajvívó utca 1.

Szép, sima, homokszínű terméskő lapok fedik a földszintet, magasan, a bejárati kapu felső vonaláig – a kor divatja szerint.  S a szép kőlapok elvezetnek a csodához. A kapubéllet íve is szemet gyönyörködtető. Tökéletes finomság. Minek is? A Bajvívó utca 1936-ban Jurányi közként sem volt a legdrágább budai környék. Szimpla polgári elegancia, finom vonalak, modern, világos kényelem.

És a csoda. Egy ima az ajtóba öntve. Az ajtószárny két oldalán, a fém kapurácsozaton a következő szöveg olvasható cirkalmas, gondosan megtervezett betűkkel, két szavanként, két soronként elosztva, hogy gondosan belevésődjön az elképedt XXI. századi olvasó agyába:

„Az otthon az ember boldogsága és öröme. Isten áldása és békéje lakozzék e házban.”

S hogy az ember elhiggye, amit lát, a kapu középső rácsozatán a fent említett boldogság, öröm és áldás megtestesítői láthatók: pólyás baba, olvasó nő, pipázó öregember, italt tálcán kínáló nő, hátát domborító macska. A jólét, a boldogsággal áldott otthon ismérvei. Ezeket kívánták az itt lakóknak a ház építői.

A ház belső ívén, a homlokzaton geometrikus betűkkel díszített tábla hirdeti a gondos tervezők és kivitelező mérnökök neveit. Az építés éve 1936-1937. Bardon A. Dr. Bardon Alfréd műegyetemi tanár, építész lehet, életművéből kiállítás nyílt Visegrádon idén januárban, mellszobra a Műegyetem udvarán áll. Ginczler M. (Ginczler Hermann építész (1899-?) okleveles építészmérnökök.

Nem csak az a csoda, hogy a tervezők vették a fáradtságot és egy áldást faragtak a bejárati kapura, hogy az minden nap fogadhassa a fáradtan hazaeső lakókat, de az is, és az még inkább, hogyan élte túl ez az áldás az elmúlt 70 évet? Kezdve a háborúval. Utána a fémgyűjtő MÉH-rohammal, aminek a számlájára sok szép kovácsoltvas, lift és korlát eltűnése írható. Nem beszélve a kommunizmus tomboló és langyosabb, de változatlanul hit-és vallásellenes évtizedeiről. És az elmúlt 20 év pénztelen gazdátlanságáról, amikor ha van kis keret, jellemzően az sem egy áldás védelmére megy.

Hacsak nem egy kivételes lakóközösségről beszélünk, aki szívén viseli a kaput, aminek nincs párja Budapesten. Isten áldja őket és házukat az elkövetkező 70 évben is!


„Isten áldása és békéje lakozzék e házban.”

 

 

Rejtőzködő klasszicizmus a Városmajor utcában

Városmajor utca.

 

Megbízhatóan zajos, koszos budai főútvonal, a hét minden napján végeérhetetlen kocsisor rontja a levegőt az itt lakók keserűségére. Sétálóknak helye nincs, akinek muszáj gyalog mennie, lehajtott fejjel rohan a dolgára. Pedig érdemes lenne felnézni és lassan, alaposan felmérni az utcát szegélyező házakat. Nem egyformák, sem stílusukban, sem méretükben.

Van itt rettentő, űrállomásra hajazó posta- és telefonközpont a nyomasztó sötétbarnát divattá erőltető nyolcvanas évekből, békésebb korokból itt felejtett napsárga neogótika fehér ablakokkal, és valódi főúri kastély is, melyet elegáns, századfordulós bérházak őriznek, mint óriás kapusházak, és bizony van még egy-két finom vonalú, eredetileg nyaralónak épült klasszicista villaépület is a nyugodalmas XIX. századból.

Ezen utóbbiak ünnepelt példánya a Barabás-villa, melyet pár éve a Hegyvidéki Önkormányzat feltámasztott félévszázados csipkerózsika álmából, meseszép felújítása példaértékű, ahogy az is, funkciója, feladata lett, amivel gazdagítja a környék kulturális életét. Ennek még a nagy festő is tudna örülni.

Annak kevésbé, ahogy a nagy valószínűséggel szintén Hild József  által tervezett, Barabás házával szemben, vele egyidőben, az 1840-es évek első felében épült Városmajor utca  - régi számozás szerint – 39/b alatt szomorkodó klasszicista nyaraló-villa most kinéz. Pedig a Városmajor utcai villa nemcsak a szomszédos Barabás-villára hasonlít, hanem Hild József saját maga számára 1844-ben a Budakeszi útra tervezett házára is. Ezt, a Városmajorba emelt házat megemlíti a Honderű című korabeli lap, „finom ízlésű”-ként jellemezve azt.

Az utca felé néző falak ma szürkék, szomorúak. Olyan szürkék, hogy még aki keresi az épületet, az is nehezen talál rá. Beszédes méretű, hosszúkás ablakain a zsalu - ahol még megvan - vastagon poros, látszólag sok éve nem nyitotta ki senki.

 

De az igazi meglepetés a ház kerti frontja. A Városmajor teniszpályái mentén valamikor a hatvanas években kaszárnyaszerű bérháztelep épült – erős kontrasztot képviselve a háttérben húzódó villasorral, amiknek hátsó frontja csak innen, a sokemeletes háztornyok kertjéből láthatók.

 

A kora tavaszi természet még nem fedi el teljesen a kerti front klasszikus eleganciáját. A ház nem nagy, de a felvezető néhány lépcső, a jellegzetes oszlopsor, a magas ablakok fa zsalugáterei magas termeket sejtenek a barátságos terasz mögé – egykor békés, boldog otthona lehetett a neves építészt felfogadó, sejthetően tehetős családnak.

 

A házat hátulról egy tekintélyt parancsoló, nemes tiszafa őrzi s védi a hívatlan bámészkodóktól, így nehéz megítélni, milyen lehet a pontos műszaki állapot. Szembeszökő átalakítás nem látszik – kész csoda – azonban, bármilyen szép, érdekes épületek veszik körül, túlságosan körbeépült a XX. században ahhoz, hogy ma, a XXI. elején eredeti szépsége érvényesülhessen.

Azért jó lenne életet látni benne. Így olyan, mint egy szomorú, öreg bácsi, akit senki sem szeret már. Elnézegetik egymást az öreg tiszafával, beletörődött már rég a szürke, szocreál lakótornyok látványába - amiknek kedvéért valószinüleg az ő kertjét kurtították meg – és várja sorsa jobbra fordulását. A nagyon régi házaknak sokszor rossz, vagy teljesen hiányos az alapozása. Lehet, ennek tudatában egy jó nagy esős vihart vár az öreg ház türelmesen, hogy úgy 170 évnyi kalandos élet után végképp az enyészeté lehessen.

 

Forrás: http://www.okotaj.hu/szamok/02/korny5.html

 

 

 

 

A luxus letéteményese - A Ritz végnapjai Budapesten

Széchenyi tér – legújabb neve szerint – sarkán, a Budai Várral szemben ma is szálloda áll. Tudjuk, belül elegáns, színvonalas, drága, de a külseje bizony legalábbis „megosztó”. Nehéz helyből rávágni, hogy szép. Az 1980-as évek divatja szerint sötétbarnára festett tömbje sötét kontraszt az ellipszis alakú tér légiesen könnyed, bár egyenként is hatalmas, QuittnerZsigmond tervezte épületei: a Belügyminisztérium és a Gresham palota mellett.

Mindig is szálloda állt itt. Nevezetesen a háború előtt a híres Ritz. Mert Pesten is volt Ritz, pont, mint Párizsban, ugyanolyan színvonalat és eleganciát kínálva az idelátogató, szerencsés túristáknak, illetve az éttermét, kávéházát, meseszép teraszait látogató, kiváltságos helyieknek.

Budapest legelegánsabb és legfényűzőbb szállodája Grand Hotel Dunapalota néven épült 1913-ban Fellner Sándor tervei alapján neobarokk stílusban. A név később lett Ritz – és maradt a köznyelvben, míg álltak a falak.

Végnapjairól Thassy Jenő számol be Veszélyes Vidék című memoirjában. 1944 decemberének utolsó napjaiban ment híre az ostrom alatt álló, éhező városban, hogy a Ritz konyháján még élelmiszer tartalékok vannak. Thassy barátaival megkísérelte a lehetetlent, miszerint a folyamatos lövöldözés és bombázás ellenére eljusson a Ritztől csak néhány sarokra lévő pince-menedékből az étellel kecsegtető, békebeli étterembe – vagy legalábbis ami megmaradt belőle.

 

„Amíg a fölöttünk kőröző szovjet gépek máshol dobták le bombáikat, mi is futottunk, amikor géppuskával lőtték a Belvárost, kúsztunk a havas-véres, feltöredezett kövezeten.”

„A kapus hiányzott, a törött üveg főbejárat tárva-nyitva, a nagy hall túloldalán a Dunára néző tükörablakok eltűntek, a tél özönlött be és rázta a sárga selyemfüggönyöket, csoda, hogy még senki sem szakította le.

Az alagsorban béke honolt, piros kókuszszőnyeg nyelte el a léptek zaját, a férfimosdóban a vécés néni fekete ruhában, fehér csipkegallérban, (….). Víz itt sem folyt, de porcelánkancsók voltak a mosdókagylók mellé készítve. (…)

(Az étteremben) frakkos pincérek álltak a selyemmel kárpitozott falak mellett, minden asztalhoz jutott egy vagy kettő is. Amíg mi és egész Budapest babon éltünk, addig a Ritznek úgy látszik, hatalmas rizstartaléka volt. Ezüstburák borították a párolgó tálakat, francia bort kaptunk a rizibizi mellé. Hétfogásos rizslakomát ettünk végig, az egyetlen engedmény a papírszalvéta és a terítő helyetti üveglap volt. A pincérek fehér plasztronja sem vakított úgy, mint máskor, de modoruk éppen olyan kifogástalan volt, mintha nem dörögtek volna az ágyúk, amíg a különböző fogásokat szolgálták fel. Péter (…) a bor utolsó cseppjét a Ritzre emelte: „Jó öreg Ritz! Kitart az utolsókig! Bár élné túl és telne meg 1945-ben amerikai, angol és francia ellenőrökkel, hogy megmentsék Budapestet, vagy ami maradt belőle!”

De a Ritz pár napra rá telitalálatot kapott, kigyulladt, és fáklyaként égett napokig.

Angol, amerikai és egyéb, hőn áhított, civilizált nyugati ellenőrökről szó sem volt, a szövetségeseket és a realitásokat a zabráló szovjet hadsereg képviselte 1945-ben a rommá lőtt Budapesten. Nyugati demokrácia helyett keleti megszállás és diktatúra következett, soha véget nem érőnek tűnő, sötét évtizedekkel.

Többek között ezen évtizedek hozadéka, hogy kevesen tudják ma Pesten, hogy hajdan itt is állt egy – a névhez méltó - Hotel Ritz, a jelenlegi, vendégeit Hotel Intercontinental néven fogadó szálloda sem stílusában, sem tábla formában nem őrzi a régi Dunapalota Ritz emlékét.