Kovácsoltvas meglepetés

Ezerszer mentem el mellette. Ahogy mindenki, aki a Ferenciek terét metszi napi szinten. A kapu mindig gyanús volt. Gyanúsan gyönyörű. A színe, a faragása, olyan gazdag, nagyvonalú, a köré erőltetett doboz kirakatokkal olyan kontrasztosan elegáns. Mit rejthet? Aztán a minap – hála egy kedves lakónak – bemerészkedtem.

Csak ámultam és bámultam….kovácsoltvas, minden mennyiségben, cirkalmas, buja díszek kavalkádja a félsötét lépcsőházban is döbbenetesen szép. A csodálat kettős: egyrészt, hogy mennyire igényesen dolgoztak ki egy látszólag „szimpla” belvárosi bérház lépcsőházát, másrészt, és ez tán a nagyobb csoda, hogy megmaradt. Nem cserélték olcsóra, ócskára, és adták el kilóra az ilyesmire hajlamos korok, nem rohadt szana-széjjel odafigyelés, pénz, gondos gazda hiányában. Megvan, megbecsülik, 1-2 kósza ázás folton kívül úgy szép most is, ahogy van. Fő meglepetés volt számomra, hogy megvan az eredeti lift. Nem lopták el, cserélték egyen vasdobozra csípőből, megszokásból vagy „modernizációs” roham áldatlan eredményeként, ahogy mindenütt. Egyszerű fa (tán mahagóni?) liftszekrény közlekedik a döbbenetes kovácsoltvas korlát mögött, maga a lift semmi különös, a barátságos hölgy, aki beengedett, azt hiszem, lightosan hülyének nézett, mit fotózok rajta oly lelkesen.

Mindez a Kossuth Lajos utca 2/a, a Ferenciek tere és a Petőfi Sándor utca sarkán. Árkádja alatt hömpölygő tömeg, egy itt felejtett, szépséges patika, anno ápisz, most kínai cipőbolt és sok hontalan.

1871-ben gróf Cziráky István megrendelésére készültek a sokadik átalakítási tervek Wagner János építész tollából, aki gyakorlatilag szomszéd volt, vagyis lett 20 év múltán, amikor családjának megépítette a Kossuth Lajos utca 14-16-os szám alatti házat. A mai kép 1894-es, akkor lebontják a régi, többszörösen átalakított házat, a mostani, eklektikus bérpalota Fort Sándor és Föerk Ernő munkája. A földszinten természetesen régen is üzletek voltak, szőnyegkereskedés, és – meglepően soká élő hagyomány – papírbolt és gyógyszertár. Az első emeleten szerkesztőségek bérelték a nagy ablakok mögötti, sejthetően fényben úszó szobákat: az „Új Szó”, majd a Tanácsköztársaság alatt Kassák „Ma” című lapja készültek itt.

A lakók közt is van pár érdekes név. Gróf Batthyány Vilmos esztergomi érsek  tartott itt fenn magánlakást a huszadik század elején és gróf Bethlen István is lakott itt egy időben. Ez azért érdekes, mert Bethlen feleségének egy, a közelben lévő, szépségétől mára részben megfosztott, némileg lekopasztott bérpalotában, a mai Belgrád rakpart 27-ben volt, vélhetően szintén gyönyörű lakása.

És most jöjjenek a képek, és rajtuk keresztül a látvány, ami az ott lakóknak napi szinten, a besurranó lelkes látogatónak és középócska fényképezőgépének csak ritkán adatik meg.

Csodáljátok, kedveseim, remélem, a ti napotokat is bearanyozza!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Forrás: urbface.com

Adalékok a Belváros történetéhez

Wagner-ház

Kossuth Lajos utca. Kosz, forgalom, és irgalmatlan zaj. Főleg zaj. Pedig ha például jó lassan
araszol a dugó, érdemes körbenézni. Jól megnézni minden egyes házat. Ablakokat, díszeket,
balkonokat. Amikor épültek, még érdemes volt kiülni rájuk, onnan csodálni a várost. Vagy
napozni, virágokat ápolni, mint rendes helyeken, ahova balkont tervez és épít az ember fia.
Majdnem minden ház meghálálja az odafigyelést, itt is, mint bárhol Pesten.

A 14-16-os ház kívülről semmi különös.  De aki a nyitott kapun át besétál a belső udvarra, annak leesik az álla. Figyeltem, a besétálók kétharmada előszedte telefonját, fényképezőgépét, és boldogan kattogtatta a páratlan látványt. Mert ilyet, komplett olasz hangulatot senki nem várt 5
méterre a leginkább arctalan főútvonaltól.

A ház építtetője Wagner János építész, egy építészdinasztia alapítója, az építés éve 1894.
Nagycsaládos volt a mérnök úr, 5 fiából 4 építész volt, az ötödikből Pest tiszti főorvosa lett, a
lánya meg Pecz Samu építész felesége. Wagner János tervezte többek között a Budán a Gül Baba türbéje romantikus épületegyüttesét. Nagy családja otthonának épült ez az olaszos, árkádos, szellős sokemeletes pesti bérház. Az építés évében ünnepelte a családfő tervezői munkásságának 50. évfordulóját. Ezért van a kapu fölötti angyalkák kezében körző és vonalzó, illetve tervrajz.

Jól megépült a ház, eredetileg a homlokzat is biztos sokkal szebb volt. Az első felújítás 1938-as,
a második 1991-ben volt. Ez utóbbinak kevés nyoma van, pedig nem sok telt el azóta, háborús év meg hála Istennek egy se. Az egy igazán szép az Auguszt cukrászda, nekik a Wagnerek is biztos örülnének. Pedig a lakók szeretik, tisztán tartják, megbecsülik szép házukat, s aggódnak érte.

Az udvart díszítő szobrokat a szentlélek tartja össze, gondos mestermunkának nyoma se.  A kapuörző angyalkák hősiesen őrzik a szép udvart,
a sokat látott házat, várják a gondos gazdát, aki majd egyszer igazán szépen felújítja, rendben tartja ezt a pesti ékszerdobozt.


Forrás: Adalékok a Belváros történetéhez

Hauszmann Alajos otthona

                                       „1891-ben építettem a Döbrentei utcai házat …..”

 

Hauszmann Alajos a kiegyezés és az első világháború közé eső virágkor egyik legnagyobb építésze volt. Részt vett a világvárossá fejlődő Budapest minden jelentősebb építkezésén, nagyrészükön mint főépítész. Bajor ősöktől származó családban született Budán, szüleivel, feleségével kizárólag németül beszélt.  80 éve alatt saját listája szerint épp 80 tekintélyes megbízása volt, legfontosabb a Budavári Királyi Palota átépítése, amit Ybl halála után nyert meg. De ő tervezte – sok vidéki munkája mellett - Pesten a Néprajzi Múzeumot, a New York palotát és a BME központi épületét is. A királyi palota építésének kezdetén vett telket a Döbrentei utca 10 alatt, s építette fel a – szerencsére – ma is álló , barátságos házat.

1892-ben költözik be a család, természetesen, a pesti bérpaloták jó szokása szerint az első szint az övéké. A családfő ekkor kapta meg a Királyi Palota át-és hozzáépítésének megbízását, gyakorlatilag itt próbálta ki az egyébként már sokat próbált mestereket, mint Thék Endre asztalosmester, Jungfer Gyula műlakatos, Lotz Károly festőművész, Scholtz Róbert császári és királyi udvari festő, eredetileg szobafestő-mázoló, a szép címet az Operaház, az Országház és a Királyi Palota munkálatain érdemelte ki. (Az első 3 mesterről remek kiállítás volt tavaly ősszel, megcsodálandó meseszép műveiket egyben http://www.imm.hu/hu/news/view/128,R%C3%B3th+Miksa%2C+Th%C3%A9k+Endre%2C+Jungfer+Gyula.)

A Döbrentei utca 10 - Várkert rkp 10-es házról először Hauszmann Alajos naplójában olvastam, és csak reméltem, még áll, és tán még őriz valamit a régi szépségéből. És lőn.
A ház nem palotának épült, bár ma kiemelkedik a dunaparti házsorból, bánatos hátsó frontja jobban simul szomorkás szomszédjaihoz. Hauszmann családjának szánt téli, városi otthont az előbb Annavölgy, majd Velence kínálta őszi vadászatok, nyári menedék mellé, az emeleti lakásokat pedig kiadásra szánta.
A bérlők közül lakó volt Bruck Lajos festőművész a harmadikon, róla azt lehet tudni, h Munkácsy tanítványa, és szerette Pest városát festeni, ami harmadikról elé táruló kilátást elképzelve nem csoda.

A másik érdekes arc a szintén építész – a hely szelleme - Györgyi Dénes, aki a nagyhírű Györgyi-Giergl család sarja, vagyis rokona Giergl Kálmánnak, a pesti Klotild paloták és többek között a Zeneakadémia tervezőjének. Györgyi Dénesbe is szorult tehetség, Kós Károly szerint ő volt "a két világháború közötti sötét és szomorú magyar világ egyik legkiválóbb magyar építőművésze”, vele együtt tervezték a Városmajor utcai iskolát, Györgyi saját munkája az 1929-es barcelonai, az 1935-ös brüsszeli és az 1937-es párizsi világkiállítások magyar nemzeti pavilonjainak tervei – ami nem kis elismerés kora hivatalos megrendelőitől.

A negyediken a bérlő madarasi Beck Lajos volt, politikus, közgazdász, aki Hauszmannhoz hasonlóan ha nem itt, Velencén élt birtokán.

Hauszmann 1926-os halála után Berlinből származó, magyarul soha meg nem tanult felesége lakott itt, később kiadták a tulajdonosi lakást is. A bérleti szerződésben azonban benne foglaltatott, hogy semmit a beépített szépségekből megváltoztatni nem szabad. Az 1930-as évektől 1944-ig bizonyos Rubin Ármin Váci utcai ékszerész és családja őrizte Hauszmann lakását, mígnem egy borzalmas napon rájuk nem törték a nyilasok az ajtót, végigrugdosták őket a lépcsőházon, és a ház előtt lőtték őket a Dunába.

A Mester első emeleti, teljes szintet elfoglaló lakosztályát felszámolta, darabokra osztotta a kommunizmus effélében jeleskedő lendülete, így az eredeti díszítések, freskók, fa - és kovácsoltvas díszek ma már csak nyomokban találhatóak meg. Ezek között van viszont Hauszmann meglepő megrendelése Lotz barátjától, miszerint nyolc építész-kolléga arcképét fesse dolgozószobája falára.


Békés, sárga ház áll a budai Dunaparton, Zsolnay tetőcseréppel, arányos vonalakkal, barátságos, előreugró ablakokkal, mintha nem lett volna háború, ostrom, romboló kommunizmus. Jól épült, szívvel-lélekkel tervezte meg egy hajdan élt, szakmáját mesterfokon űző, régi építőművész. Aki szerencsére nem élte meg a sátáni gyilkosságok nyilas őrjöngéseit, sem a Királyi Palota szétlövését, majd keservesen ízléstelen átépítését. Ha Hauszmann ma végignézne
Pesten, tán örülne, az otthona áll. Őriz valamit a régi világból, és az ő nevét sem feledte az utókor.

Forrás: Hauszmann Alajos Naplója (Gondolat kiadó 1997)
Búza Péter: Túlparti látomás (Városház 2002)
www.urbface.hu
velenceblog.com

Kiskastély a Körúton

Nagykörúton álltomban kinéztem magamnak egy palotát. Palotácskát, lévén jóval kisebb homlokzat, mint a többi. Egész más. Mintha véletlen került volna a szedett-vedett, forgalmas, csiri-csáré kirakatokkal rég elrontott, lélektelen Nagykörútra. Ez a ház elegáns. Olaszos, franciás? Fene tudja, valószínűleg pesties volt, amikor épült, de az a Pest már rég csak képeken létezik. Hihetetlen, hol van a mai Körút eredeti képétől, ahova magánpalotákat, vagy annak tetsző bérházakat szánt kora budapesti városvezetése, és finanszírozott meg az akkor virágzó, rég letűnt nagypolgárság.  Amely osztály még természetes megérzésből vegyítette a vagyont az ízléssel. Szóval kicsit irigylem az anno 100 éve élt pestieket.

A Nagykörút 1875-ben kezdett kiépülni, és – pláne mai szemmel, a soha meg nem kezdődő, ill. véget nem érő állami építkezések korához képest – villámgyorsan, a századfordulóra, úgy 25 év alatt nagyjából állt is minden, szép, nagy ívben a Margit-híd pesti végétől a Petőfi-hídig végig. Nyomvonala a hajdan itt húzódó Duna-ág, amit Reitter Ferenc még hajózható csatornaként épített volna meg, de ez a terv pénzhiány miatt az álmok szintjén maradt. Helyette épült a Körút, átszelve a Lipótvárost, Terézvárost, Erzsébetvárost, Józsefvárost, Ferencvárost, innen a nevek a Habsburg hercegekről és hercegnőkről.. Összesen kicsit több mint 4km a hossz, ebből a legrövidebb a Ferenc körút a maga 556 méterével. Ez épült ki a legkésőbb: a millenniumi átadáskor még sok volt a foghíjas telek. Az építkezés elkezdésekor a Körút teljes hosszában leginkább iparnegyedeket kellett felszámolni, viszonylag kevés volt a lakóház. 251 épületet bontottak el összesen, az egy Mária-Terézia laktanya (későbbi Kilián-laktanya) maradt talpon, a Hild József tervezte kaszárnya 1848 óta uralja az Üllői út sarkát. Hozzá igazodott -többé kevésbé - a későbbi párkánymagasság.

Kivételt képez renitens ékszerdobozkánk, a Ferenc körút 35. A földszint fölé csak kettő emelet magasodik, mindkettőn kiugró középső résszel. Az eredeti leírások arról tanúskodnak, hogy építtetői teraszokat szerettek volna a házra, ezt azonban a zordon hatóság nem engedélyezte.

A végleges engedélyek kiadására 1893. június másodikán került sor, a tervező bizonyos Liszkay Boldizsár, a megrendelő a diszkrét „Sík testvérek" név alatt szerepel. A századfordulós lakásjegyzék 5 testvért sorol: Aranka, Elemér, Gizella, József ki operaénekes, majd zeneakadéimai tanár itt lakott, Sándor dr., az ügyvéd a Teréz körúton.

Az első szembetűnő szépség a kapu.

Vagyis kapuzat. Ünnepélyes, díszes kovácsoltvas kapu zárja el a mélyedésben megbúvó fakaput, s védi a ház bejáratát úgy 120 éve, a jelek szerint egész hatékonyan a randa külvilágtól. Kész csoda, hogy az értékes fém megúszta az ötvenes évek vasgyűjtő rombolását, nem beszélve a további évtizedek szándékos és hagyományos hanyagságáról, ami simán eltűntethette volna ezt a gyönyörű bejáratot.

A levéltárban őrzött, eredeti tervek szerint a földszinten is tágas, 5 szobás lakás épült, mint a házban legkisebbik, az emeleteken ezt az alaprajzot hatalmas ebédlő, tálaló, ruhatár, éléskamra (J), konyha, cselédszoba kapott helyet a jó helyi szokás szerint kétfrontú ház hátsó, Angyal utcai homlokzatán. A két utcafront között volt az ebédlő, és a titokzatos funkciójú „terem” a maga átlag kb. 36 négyzetméterével! Még a keserves kommunista lakásleválasztás korában szétszabdalt, Körútra néző lakásrészletek is 100nm fölött maradtak hála a nagyvonalú eredeti tervezésnek.

Álljon itt néhány idézet az önmagában is esztétikai élményt nyújtó eredeti engedélyekből:

„ Kijelentetik ezúttal, (…..) a Sík-testvérek részére az engedély megadatik, ha a ruhatár lichthofot kap, (….), az épület ereszcsatornája a járda alatt elvezetve (!) kerül az utcai csatornába, (….) a pince helységeket lakásnak használni nem szabad.”

Egy szebb korból itt felejtett palota gyönyörű kovácsoltvas kapujával, igényes díszeivel kissé abszurd ebben az igénytelen környezetben. Csoda, hogy megmaradt, nem lopták le róla, ami szép, cserélték le műanyagra, ócskára, arctalanra. Kívánok neki újabb 100 évet, gondos gazdát, szépülő környezetet, hogy példa lehessen, ilyen a szép, a minőség, ami túlél egy viharos évszázadot. Ránézni is jó.

Béke szigete

Hűvös domboldalon, magas fák alatt elegáns, egyszerű, öreg ház áll.


Bár a mai képen - és gondolom, az ottlakók kedvén is - sokat ront a ház előtt éktelenkedő, ocsmány konténer, azért ami szép, az szép. A villa biztos, hogy második világháború előtti, ha nem is sokkal, és  – csoda – elkerülte a XX. század második felének fizikai és ízlésbeli rombolása. Érintetlen elegancia. Ritka. A környék az 1930-as években kezdett beépülni, jellegzetes, terméskő falakkal fogták meg az agyagos domboldalakat, falazták a környékbeli villák pince-alagsori szintjeit.


A mai címén Tájék utca 1. a „Sashegy Dűlőn” kapott építési engedélyt 1941 június 26-án. A tervező Csemegi József, róla azt lehet tudni, hogy az ő tervei szerint újították fel a Várnegyed Mária Magdaléna templomának csonkán maradt tornyát a 1950 és 1952 között. A templom maga kevésbé sérült, mint a Mátyás templom, felújítását azonban Rákosi elvtárs nem engedélyezte, mondván, túl sok templom áll Budán. Amit a háború meghagyott, Rákosi személyes utasítására rombolták le.

A békés, sashegyi villa megrendelője bizonyos Oláh Andor, kinek foglalkozása a rejtélyes „magántisztviselő”, mi később, a viharos, magántulajdont üldöző kommunizmus idején sem szúrt szemet. Az első engedélyek 4 szoba-hall-cselédszoba-loggia – garázs-lakókert együttesére szóltak, némi utólagos átalakítással 1943-ban.


Az építkezés elhúzódhatott, a lakhatási engedélyt szegény tulajdonosok csak 1944 nyarán kapták meg, így kevés idejük adatott meseszép családi házuk és kertjük élvezésére.
A történet meglepetése ott kezdődik, hogy az 1948-as, 51-es, majd 1963-as, akkoriban már Meredek utca 48-ra szóló, háborús károk felújítására, illetve át-és leválasztásokra kért és kapott engedélyek a békebeli negyvenes évek építtetőjének nevére szólnak, ami nagyjából példátlan, vagy legalábbis rendkívül szerencsés ritkaság a vad, később szelidülő kommunizmus Budapestjén. Ugyan a társbérlet rémálma – az átalakításokból ítélve – nem kerülte el az itt lakókat, legalább földönfutóvá nem kellett válniuk, amiért szép otthont építettek családjuknak. A nyolcvanas-kilencvenes évek hullámpala - barnatető - kutyaólablak- műanyag rohama is elkerülte a házat.

A villa áll, ugyanolyan szép, mint az eredeti terveken, árnyékban, a domboldalról csodálja a várost. A bejárat fölött kis szobor látszik. Talán védőszent? Úgy tűnik…..

Szürke eminenciás

Ahogy az ember araszol a dugóban így Karácsony felé, de még nincs teljesen leszáradva agyilag,
és nyitva tartja szemét a szépre, a szürke pesti (esetünkben budai) télben elhanyagolt, kosszal
álcázott, feledésre ítélt kincsekre lelhet.

Ilyen például a szépségéről nem, eleganciájáról még kevésbé híres, cserében rendkívül
forgalmas újbudai Október huszonharmadika út 17-es száma. Az Allé bevásárló-központ felé ha
megy a karácsonyi őrülettől elcsigázott pesti polgár mondjuk Budaörs felől, a
célhodállyal szemközti oldalon, ötvenes években épült, lélektelen kockaházak között megbújó,
hullámos homlokzatra lehet figyelmes. Hopp, ez mi?  Itt maradt a régi polgári világ egy szürke
(szó szerint) eminenciása. Valahogy megúszta a háborút, és mint az a felújítási
jegyzőkönyvekből kitűnik, 1948-ban még nem volt divat az öncélú rombolás, igyekeztek
konzerválni a megmaradt minőséget, sőt reprodukálni azt.
Szóval van ám itt egy szép ház is.

Emeletenként 2-2 félköríves. műkő borítású terasz keretezi a szintén ívelt alakú középső szobákat, ettől
lendületes, hullámzó homlokzat tér el a közvetlen szomszédság nem túl fantáziadús arculatától.
1941. május 24-én kapott engedélyt bizonyos „nagyságos Asztalos László úr és birtoktársai”,
hogy Kudelka György és Simó György építészekkel 5 emeletes bérházat építtessen, emeletenként
3 lakással, egy nagyobb, és két kisebb alapterületűről szólnak az eredeti tervek.

Az utókor számára megmosolyogtató kitételek olvashatók az építési engedélyen: „…az utcai
garzonlakások előszobáit főzőfülkének használni nem szabad, mert a lépcsőházba tóduló
konyhagőz és szag az összes lakók érdekét sértené” - vagyis a zárt, társasházi lépcsőházak
mindenkori reménytelen kajaszaga is a szocializmus vívmánya. Az 1941-es építéskor Wertheim
gyártmányú felvonó beépítésére kap engedélyt a tulajdonos, amin azonban „kizárólag

vizsgázott kezelő kísérete mellett szabad közlekedni”.
A háborús „romtalanítási jegyzőkönyvek” 9 lakásról tesznek említést: 3db 2 szoba hallos, 2db 1
szoba hallos, és 4 garzonlakás sérült meg. Viszont megmaradtak – csoda – a mellékhelységek
márványmozaik burkolatai, a tölgyfaparketta is helyenként javítható maradt, mikből sejthető a
kivitelezés eredeti színvonala. Minden lakásban modern, süllyesztett fürdőkád, „fayance” mosdó,

mosogató és WC, és fatüzeléses cserépkályha épült újjá a háború után.
Vagyis van itt egy szép, de mára szürkévé, kopottá szomorodott hajdan elegáns, városi bérház. Nincs feltűnően ramaty állapotban, csak olyan arctalan, egyenszürke. A belső igényesség biztosan tükrőzödött eredeti külsején, ez ma hiányzik. Akkor épült, amikor egy modern, igényes polgári réteg virágzott Budapesten, szolgált bérlőként használni a rég letűnt, világháború előtti minőség és ízlés együttes építményeit.

Ma simán elmegyünk mellette, pedig érdemes felnézni, jobban szemügyre venni, mint szinte bármit Budapesten, az elszürkült, de mesélő házak városában.

Zárda kilátással

 

Van egy ház, ami Buda majdnem minden pontjáról látszik. Mögötte tornyok, kettő vasból, egy betonból. A ház erős kontrasztban mindezzel. Mérete ellenére messziről is gyönyörű. Különösen az utóbbi időben, felújíthatták, narancssárga spalettáival szépsége közelít(het) eredeti képéhez. Mi lehet, és főleg minek épült? Hogy biztosan nem mostani funkciójának, az nem kérdés.

A Szabadság-hegy tetején magasodó Rendőrtiszti Főiskola épületének stílusa nyomokban sem emlékeztet katonás lakóira.

A fogaskerekű gőzvontatású elődjének tervezője és kivitelezője, a svájci születésű Cathry Szaléz Ferenc vett itt telket valamikor az 1870-es évek táján. A budai hegyek kicsinyek a szép otthoni, svájci emlékekhez képest, szegény honvágyas mérnök úr az itteni lehetőségekhez képest a legmagasabb ponton épített házat családjának. Az örökösök 1903-ban eladták az ingatlant, az új tulajdonos az osztrák alapítású Isteni Szeretet Leányai Kongregáció apácái voltak, akik eredetileg a Cathry-villát használták kolostornak. 1924-re kicsinek bizonyult a családi ház, helyére négyszintes tömb épült, a most ismert főépület tornyos, teraszos, háború előtti verziója. Köré mintagazdaság született: konyhakert, gyümölcsös, sőt, állatokat is tartottak a zárda önellátása érdekében.

 

Az idilli állapot 1945-ig tartott, amikor a – szó szoros értelmében kimagasló - értékű ingatlanok rekvirálására szakosodó szovjet hadsereg szemet vetett a kolostorra. Az innen nyíló szemet gyönyörködtető kilátás a megszálló szemében a mindenre kiterjedő ellenőrizhetőség lehetőségét rejtette. 1950-ben végleg kidobták az apácákat, Máriabesnyőn leltek átmeneti menedékre, mielőtt bő 40 évre betiltották őket Magyarországon. 1989 óta újra léteznek, bár – természetesen – egyetlen régi ingatlanjukat sem kapták vissza.

Isten szolgálólányai helyére szabályosan az ördög költözött, pontosabban az ördögképző. 1950-1956-ig Dzerzsinszky Államvédelmi Iskola név alatt képezték a hírhedt Államvédelmi Hatóság kegyetlen pribékjeit. Civilként felmerül az emberben a kérdés, minek verőembereknek iskola a Svábhegy tetején? Mit is tanítottak? Anatómiát, hova, hogyan üssünk, ha azonnali, hova, ha késleltetett halált akarunk elérni?? Az iskolát egyébként Péter Gábor javaslatára hozták létre, egy éves kurzusokat tartottak, az előadások címét, vélhetően roppant tartalmas és érdekfeszítő témáját is ő határozta meg.

1956 után költözött a Rendőrtiszti Akadémia a hírhedt fiúk helyébe, (ha és amennyiben nem csak táblacsere történt), 1971-től ugyanezen intézmény főiskolai státuszt nyert.

A rendszerváltáskor, legalábbis hegyvidéki pletykaszinten felmerült, hogy a rend, aki hajdan felépítette a zárdát, ha lepusztítva is, de visszakapja azt, de mindez hamar lekerült a napirendről. Mégpedig azzal a magyarázattal, hogy olyan sok vasbeton objektum épült az épület köré, és főleg alá, amik ugye nehezen robbanthatóak ki onnét, civil meg ne is lássa, pláne ne birtokoljon ilyesmit.

Manapság időnként megnyitják a publikum előtt a mai Rendőrtiszti Főiskola neogótikus épületét. Ilyenkor hangzik a sóhaj, ha lenne pénz, fel lehetne újítani a hajdani kápolnát, háború óta díszteremnek álcázott, álmennyezettel fedett freskóival együtt, de hát ó borzalom, sajnos nincs rá „keret”.

Nem kellett volna tönkretenni. Elvenni, szétverni, gondos gazdáit, az apácákat elűzni. Lehetett volna a hitet megtartani, a cselédeket, vidékről városba került nincsteleneket felkaroló Isten szolgáit megbecsülni, házukat, hazájukat, hivatásukat meghagyni, még a kápolna is megmaradt volna. Freskóival, híveivel, feladatával meg biztosan. Nincstelenből akad ma is elég, sőt. Őket sikerült újratermelni az elmúlt istentelen évtizedeknek.

A kapu biztos mindig nyitva állna. Nem csak sátoros ünnepeken.